A holokauszt óta nem volt ilyen elterjedt az antiszemitizmus Németországban
Berlinben tavaly 2197 zsidóellenes incidenst regisztráltak.
Habermas álmairól és az EU valóságáról
2014. május 31. 09:49
Minél több keleti vagy balkáni ország csatlakozik majd az EU-hoz, annál szembetűnőbb lesz ez a meg nem értés. Habermas nem látja ezt Németországból.
2014. május 31. 09:49
„Európa, Magyarország és egy nemzetek feletti demokrácia projektje” címmel Budapesten tartott előadást Jürgen Habermas, a világhírű neomarxista filozófus, szociológus. (Az előadás itt tekinthető meg magyarul.) Habermas több könyvében is foglalkozott az EU válságával, az európai integráció problémáival. Legfrissebb műve a témában, ami magyarul is megjelent, az „Esszé Európa alkotmányáról”. Az előadásában Habermas a műveiben kifejtett téziseit vette röviden sorra: elmondta, hogy szerinte mi a baj az EU-val és hogy mi lenne a megoldás. Ez utóbbival kapcsolatban hangsúlyozta, hogy csak egy gondolatkísérlet: „mi filozófusok, szoktunk ilyeneket csinálni” – magyarázta a közönség derültségére. Amit ezután kifejtett, az viszont – főleg az EP-választás tapasztalatai után – még gondolatkísérletnek is meredek; de kezdjük inkább ott, hogy mi a baj Habermas szerint az EU-val.
Röviden: a demokráciadeficit és a paternalizmus. Habermas kifejtette: a nemzetállamok – legalábbis Nyugat-Európában – nem azért ódzkodnak az integráció mélyítésétől, mert a külföldiek vagy a szomszédaik ellen vannak, hanem az átláthatatlan szuperállamtól tartanak. Attól, hogy az EU nem fogja olyan szinten biztosítani a szabadságot és a „többé-kevésbé igazságos” társadalmi rendet, azaz a liberális demokrácia vívmányait, mint amilyen szinten a jelenlegi nemzetállami berendezkedések biztosítják. Ezek az aggodalmak részben érthetők is, hiszen a válságkezelés során is tapasztalhattuk, hogy átláthatatlan, az államok – és az Európai Parlament – feje fölötti paktumok születtek az Európai Központi Bank, a Tanács és a Bizottság között. Például a görögök is joggal érezhették úgy, hogy az EU „kiskorúsította” őket – magyarázta Habermas.
A filozófus – bevált hasonlattal élve – az Amerikai Egyesült Államok létrejöttével vetette össze az európai integrációt. Rámutatott, a legfontosabb különbség a két folyamat között, hogy Amerikát az otthonról elszabadult bevándorlók alkották; Európa népei viszont évszázadok óta nemzetállamokban élnek, így sokkal nehezebben rendelik alá magukat egy szuperállamnak. Ennek ellenére Habermas cáfolja azt a szakirodalomban elterjedt nézetet, hogy az európai nép („démosz”) hiánya lenne az EU demokratikus deficitjének fő oka és az integráció mélyítésének akadálya. Szerinte nem szükséges az „összes honfitárs homogenitása” az egységes EU-hoz: a nemzetek feletti demokráciának csupán közös politikai nyilvánosságra, közös politikai kulturális háttérre és kölcsönös bizalomra van szüksége, ezek közül pedig csak ez utóbbi hiányzik. Nos, Németországból – „az európai stabilitás szigetéről” – úgy tűnhet, hogy a közös politikai nyilvánosság és politikai háttér varázsütésre megoldható, de innen, a mi házunk tájáról nézve, azért ez egyáltalán nem olyan sima ügy.
*
Habermas szerint a közös politikai nyilvánossághoz elég a fennálló nemzeti nyilvánosságok összessége. Hozzátette: ez fordítási feladatokat jelent, és a tagállamok médiumainak kölcsönösen tudósítani kellene más tagállamok vitáiról. Na persze, ezt könnyű elképzelni Németországban, ahol külpolitikával kezdődik a híradó. A magyar közönség viszont jó, ha az itthoni politikával tisztában van, ha egy-két EU-s politikusról már hallott valaki, akkor különösen jól tájékozottnak számít, de hogy más tagállamok politikájával tisztában legyen, vagy hogy egyáltalán ilyesmi iránt érdeklődjön, ez sajnos irreális elvárás. Persze én is nagyon várom, hogy az egész (vagy legalább a fél) ország a Euronews-t nézze az Éjjel-nappal Budapest helyett.
Lássuk a közös politikai kulturális hátteret: Habermas szerint ehhez elég a liberális demokráciákban megszokott alapjogok elismerése. Hogy ez mennyire nem igaz, azt kitűnően példázza a tavalyi Tavares-felhajtás. Egyrészt nincs egységes konkrét európai értelmezése „a jogállamnak”, „az emberi jogoknak”, „a demokráciának” és az EU egyéb „alapértékeinek”. Ezeket az EU nem tudja (de talán nem is akarja) hatékonyan érvényesíteni. Ez abból is látszik, hogy a magyar alkotmányos rendszer átalakítása kapcsán ugyan kiabáltak kígyót-békát, indítottak egy-két kötelezettségszegési eljárást és végül elfogadták a Tavares-jelentést, de túl sok kézzel fogható változást nem tudtak elérni; legfeljebb azt, hogy Orbánék még kozmetikáztak egy kicsit – ötödszörre – az alkotmányon, de ez tényleg nem volt több, mint kozmetika. Ha lenne közös politikai kulturális háttér, akkor Orbánnak és Redingnek lenne közös fogalma a „jogállamról”, és nem kéne a hírhedt hetes cikkel (egyébként tök feleslegesen) fenyegetni azokat a tagállamokat, akik nem tisztelik az „alapértékeket” – bármit is jelentsenek ezek.
Persze a politikai kultúrával kapcsolatban divatos arra hivatkozni, hogy a szerencsés Nyugat-Európa nem érti meg a nehéz sorsú Közép- és Kelet-Európát. Meg hogy ránk akarja erőltetni az „emberijogizmust” és meg akarja mondani Orbánnak, hogy mi a demokrácia. El kell ismerni, hogy valóban van egy fajta meg nem értés, de nem lehet mindig ezzel takarózni. Hogyan várhatunk el megértést, ha minimális hajlandóságot sem mutatunk arra, hogy mi megértsük a másikat? Mert lehet, hogy a Nyugat vagy az EU nem ért minket, de mi se őket, a megértés pedig ebben az esetben egy kölcsönös folyamat kellene, hogy legyen.
Ha kicsit is értenénk a nyugat-európai értelemben vett „politikai kultúrát”, akkor nem módosítanánk pár havonta alkotmányt, minden pártnak lenne választási programja, és esetleg még vitázni is leülnének egymással – mind. Akkor a magát „demokratikus ellenzékinek” tituláló párt sajtósa nem kérdezne vissza érdeklődésemre a telefonban: „Maga tényleg azt hiszi, hogy a választók az alapján szavaznak, hogy a képviselő melyik frakcióba ül majd az EP-ben?” Ezt nem hiszem, de azt igen, hogy ez lenne a cél, és egy „demokratikus ellenzéki” pártnak meg főleg ezen kellene dolgoznia. Ha egy színvonalas politikai kultúra felé tartanánk, akkor ha valakire mondjuk a közpénzből való homályos utazgatásnak vagy bármilyen mutyinak csak az árnyéka rávetülne, valódi felelősséget kellene vállalnia a valódi nyilvánosság előtt. Látható, hogy mennyire messzire vagyunk mindettől – mind a kormánypártok, mind az ellenzék részéről. És persze nem csak mi. Minél több keleti vagy balkáni ország csatlakozik majd az EU-hoz, annál szembetűnőbb lesz ez a meg nem értés. Habermas nem látja ezt Németországból, szóval talán könnyebben álmodozik meg gondolatkísérletezik. De attól még ez a kelet-európai valóság.
*
Egy közös jellemzője viszont biztosan van az európai országok politikai kultúrájának, de ez éppen nem támasztja alá Habermas álmodozását: az euroszkeptikus pártok térnyerése. Ez pedig nem közép- vagy kelet-európai sajátosság. Nagy-Britanniában a Nigel Farage-féleUKIP, Franciaországban a Le Pen vezette Nemzeti Front nyert az EP-választáson, és egyik se épp a nagy közös európai gondolatokkal kampányolt. De Habermas saját háza táján is érzékelhet ebből valamit, hiszen Németországban az EP-választáson 7 százalékot ért el az euroszkeptikus AfD, amely a tavaly októberi parlamenti választáson az 5 százalékos küszöböt még nem tudta megugrani.
Mindezek ellenére Habermas úgy gondolja, hogy a közös európai nyilvánosság és politikai kultúra viszonylag simán megteremthető. Szerinte csak a bizalom hiányzik, aminek az eddig esetleg meglévő nyomait is elmosta a kíméletlen válságkezelés. Mint kifejtette: Juncker bizottsági elnökké jelölése, majd elutasítása kiváló példa a nemzeti ellenállásra. A tagállamok az EU közepén keménykednek, ami szerinte botrányos.
Lehet botrányosnak is nevezni, én azt mondanám: nem annyira meglepő. Szerződéses kötelezettség nincs arra, hogy az EP-választáson győztes pártcsalád jelöltjét állítsák végül a Bizottság élére (sőt, eddig nem is voltak elnökjelöltjei a pártoknak), de egy politikai kompromisszum keretében született erről informális megegyezés, az EP szerepének növelése érdekében. Az ideális forgatókönyv tehát úgy festett volna, hogy az EP (és így közvetve „a nép”) dönt arról, hogy ki legyen a Bizottság elnöke. Papíron – és úgy tűnik, csak ez számít az EU-ban is – viszont továbbra is a Tanács (vagyis a kormányfők testülete) tesz javaslatot a Bizottság elnökének a személyére. Láthatjuk, hogy mennyit ért az informális megállapodás a papírformához képest: nem csak Orbán, de a brit és a svéd miniszterelnök is keresztbe ment a Tanácsban az EP elképzeléseinek. Mit is jelent hát a közös európai politikai kultúra és európai népképviselet?
A szembenállást érdemes abból a szemszögből vizsgálni, hogy a Tanácsban a tagállamok vezetői, míg az EP-ben közvetlenül választott képviselők ülnek – akik az „európai népet” képviselik, már ha van ilyen. Ennek ellenére az EP-választás előtt a legtöbb párt – és nem csak nálunk – mivel kampányolt? Hogy képviselni fogják a nemzeti érdekeket az EU-ban, tiszteletet a magyaroknak és hasonlók. Az EP viszont elvileg nem a nemzeti érdekek képviseletére, hanem – a nem létező – európai nép képviseletére való.
Habermas szerint erősíteni kell az EP-t, hogy jogalkotást tudjon kezdeményezni (jelenleg ezt egyedül a Bizottság teheti meg), és ki kellene szélesíteni azokat a területeket is, ahol rendes jogalkotási eljárásban (azaz az EP és a Tanács együttdöntése, kompromisszuma folytán) kell a szabályozást kialakítani. A gondolatkísérlete abban áll, hogy egy erős EP-vel kettős szuverénként tételezi az EU-t, amely egyszerre támaszkodik az európai polgárok összességére (akiket az EP képvisel), és az európai népekre, tagállamokra (akik miniszterelnökeik révén Tanácsban képviseltetik magukat).
Összességében az EU-nak szerinte egy olyan „föderációvá” kellene alakulnia, ami nem hierarchikus, mint a szövetségi államok, hanem „heterarchikus”; két lábon áll.
A gondolatkísérlet szintjén ez érthető felvetés. Gyakorlatilag viszont az EP hiába való az „európai nép” vagy a „polgárok összességének” képviseletére, ha az EP-képviselők állításuk szerint a nemzeti érdekeket képviselni mennek oda. Ráadásul ezeknek az EP-képviselőknek egyre nagyobb része euroszkeptikus.
Vagyis két lábon ugyan, de egyelőre inkább csak sántikál az EU; hiszen mindkét lába a „nemzeti érdekek” szövedékébe gabalyodik, aminek a fogalmába egyszerűen nem fér bele az egységes Európa. Így nem találkoznak Habermas nagyívű álmai az EU valóságával.
Merz társult tagságot adna Ukrajnának, de ez nem mindenkinek tetszik
Szkeptikusak Brüsszelben a német kancellár Ukrajnára vonatkozó tervei kapcsán.
Újabb tartományban lépte át a bűvös 40 százalékot az AfD népszerűsége
A párt ezzel ismét közelebb került az önálló kormányalakítás esélyéhez.
Berlinben az autók állnak a kultúrharc központjában
Miközben a német főváros évek óta megoldatlan problémákkal küzd, a szeptemberi önkormányzati választás egyik legélesebb vitája az autózás körül bontakozott ki.
A gyenge Németország diktálna? – Prőhle Gergely a Stratégában
Omladozó politikai tűzfalak, technológiai lemaradás és a visszatérő hidegháborús logika. Hol tart ma a gyengélkedő Németország, és mit jelent ez Európa jövőjére nézve?
Kiderült, ki lesz Szentkirályi Alexandra utódja (VIDEÓ)
Belföld
A budapesti Fidesz új frakcióvezetője elárulta, milyen javaslatokkal készülnek.
Marine Le Pen: Franciaországnak ki kellene lépnie a NATO integrált katonai parancsnoki struktúrájából
A jobboldali politikus alaposan felborzolta a kedélyeket Franciaország lehetséges jövőbeli szerepvállalása kapcsán.
Összesen 91 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
forsteandretredjemann
2014. június 01. 21:18
"világhírű neomarxista filozófus"
Ennyi elég is.
Válasz erre
3
1
Geo
2014. június 01. 09:52
"A magyar közönség viszont jó, ha az itthoni politikával tisztában van"
Honnan tájékozódik? Kifejezetten közmédia-felelősség.
"a „nemzeti érdekek” szövedékébe gabalyodik, aminek a fogalmába egyszerűen nem fér bele az egységes Európa"
a "nemzeti érdekek" helyett nemzeti érdekek kellenek
Válasz erre
0
0
Ouroboros
2014. június 01. 09:51
Jól szólt az öreg. Ennél szebben még nem láttam összeszedve, hogy miért kártékony az ún. „nemzet”:
„A nacionalizmus ugyanis hamis szolidaritást kínál, összekeveri a család, a nyelv természetesebb kötelékeit az állampolgárság »megrendezett szocializációjával«. Mert a nemzet igazából egy olyan konstrukció, mely az iskolán, (régebben) a katonaságon, a nemzeti történelemíráson vagy akár a sajtón keresztül alakul ki bennünk. Lehet, hogy erős, de semmiképpen nem természetes.”
Válasz erre
1
6
Agricola
2014. június 01. 09:11
"A filozófus – bevált hasonlattal élve – az Amerikai Egyesült Államok létrejöttével vetette össze az európai integrációt. Rámutatott, a legfontosabb különbség a két folyamat között, hogy Amerikát az otthonról elszabadult bevándorlók alkották; Európa népei viszont évszázadok óta nemzetállamokban élnek, így sokkal nehezebben rendelik alá magukat egy szuperállamnak."
Az EU helyzete hasonlít a bábeli torony építőnek helyzetéhez, miután Isten összezavarta nyelvüket, úgyhogy nem értették meg egymást.
A hatalmas területű, óriási természeti erőforrásokkal rendelkező Egyesült Államokban és a tőle északra fekvő hatalmas Kanadában is az angol hivatalos nyelv!
Mózes I. k. 11. fejezetének elbeszélése szerint:
Noé utódai, akik még mind egy nyelvet beszéltek,
Sineár földjére mentek és ott egy várost, meg egy tornyot akartak építeni, amelynek csúcsa az égig érjen.
Isten azonban meghiúsította törekvésüket és megbüntette elbizakodottságukat azáltal,
hogy összezavarta nyelvüket, úgyhogy nem értették meg egymást és elszéledtek a földön.
Válasz erre
2
0