Rogánland: egy kocka, egy ember

„Egy kocka – egy ember. Magát kihúzva, ki-ki egyenes derékkal a maga carrarai márvány kockáján, szigorú arccal, szépen, átlátható mátrixokba rendeződve. 65 kockán 65 magányos, eltörpülő ember – ezt még az észak-koreai rendpárti baloldal is megirigyelheti majd, olyan fegyelmezett, egészséges látvány lesz. Az ülőkocka egyik legfontosabb funkciója ugyanis (azon kívül, hogy a rá kiírt ülőkocka-tender segítségével a szerencse netán baráti tenderezőkre mosolyoghat): a fegyelem. Az ülőkocka kiszorítja az embert, annak minden léha, piszkos és kevéssé esztétikus szokásával és rigolyájával, és a rendes nemzetpolgár, a homo neriensis passzentosra stokizott ülepének biztosít márvány alapzatot. Nyolcvan-kilencven milliócska igazán bagatell egy ilyen jellemformáló beruházásért, ami végre megérteti velünk (ahogy a Keleti pályaudvar előtti térkőpusztaság vagy a Kossuth tér elé planírozott Egyes Számú Leszállópálya is), hogy a város nem közösségi tér többé, és főleg nem a mi terünk, akik benne élünk, hanem a hatalom önreprezentációja, metafizikai magánya, ürességének szimbóluma. Gépezet, nem organizmus. Nem tűri meg a fákat, nem szereti az embereket, kiveti magából a zsivajt és a céltalan mozgást. Egyetemei előtt sem nyüzsgő, ücsörgő-ácsorgó, magoló vagy éppen gördeszkázó fiatalokat, diákokat akar látni, hanem külön-külön kockázott leendő közszolgákat, ahogy felkészülnek a szolgálatra. És főleg: nem akar hajléktalanokat látni. Erre különösen háklis. Mindenki annyira látszódjon, amennyit ér. Úgyhogy a legtöbben lehetőleg ne látszódjanak egyáltalán, mint ingatlanvagyon egy képviselői vagyonbevallásban. Nem sikkesek a nem sikeresek az örökös jobbanteljesítés tündérországában.”