A hét interjúja

„Az interjú körül kirobbant támadások másik célpontja nem az interjúalany, hanem a riporter, az amúgy széles körben elismerésnek örvendő Kálmán Olga volt. Kálmán Olgával szemben a vád – megkísérlem összefoglalni – az, hogy »képtelen« volt tudomásul venni Schiffer András válaszát, és „embertelen” keménységgel ment bele egy véget alig érő szópárbajba. Ha a kritika csak arról szólna, hogy a »Mérges a médiára? Mérges rám? Látom, hogy feszült...« kérdéssor lehetett volna rövidebb, megvonnám a vállam, és azt mondanám: meglehet, de nem érdekes. Ez egy élő beszélgetés, nem csak az interjúalanynak, a riporternek is lehetnek érzelmei, és ha ezeket megmutatja, csak annyi történik, hogy kiderül, ő is ember, amire az interjúalany is úgy reagálhat, ahogy akar, érzelemmel vagy érzelem nélkül. Vihar egy pohár vízben.

Hanem a Kálmán Olgát ért támadásoknak azzal a részével, hogy miért nem lépett tovább, miért nem hagyta rá interjúalanyára a választ, nemigen tudok mit kezdeni. Korábbi életem során, amikor gyakran voltam Kálmán Olga vendége, az egész magyar riporteri mezőnyben talán ő volt az egyetlen, akiről tudtam, ha olyasmit mondok, amit nem tart elfogadhatónak, nem hagy békén. Rákérdez újra és újra. Olyannyira, hogy életem legkínosabb interjúját is ő készítette, és ezt pontosan így érte el: folyton folyvást rákérdezett ugyanarra. A legtöbb riporter nem így jár el. Hanem úgy, hogy felteszi a kérdését, és akár válaszoltam, akár nem, felteszi a következőt. Hát, így elég könnyű dolga van a politikusnak, hogy kibújjon a kínos helyzetekből. Egy alkalommal Szombathy Pál egy élő tévéműsorban az egyik válaszomat úgy kommentálta, hogy onnan tudni, hogy a politikus hazudik, hogy jár a szája. Kissé odavoltam ettől az arcátlanságtól, de leginkább magamra haragudtam, amiért nem tudtam egy frappáns válasszal előrukkolni. A pálya ugyanis egyenlő esélyt ad kérdezőnek és válaszolónak: az előbbi azt kérdez, amit akar, és az utóbbi is azt válaszol, amit a legjobbnak tart.”