„A megkülönböztetett csoport tagjainak a külképviseletekre kell vándorolniuk, ha voksolni szeretnének. Az eljárás méltó a nemzeti együttműködés rendszerének szellemiségéhez: ha már messze szakadt a magyar, tegyünk azért, hogy mind kevesebb szál fűzze hazája ügyeihez. Mert bár lehet arról mesélni, hogy a többség tartós dublini dorbézolás, az angolszász politikai kultúra tanulmányozása, továbbá német sörfőzdék földerítése, esetleg olasz pizzareceptek elsajátítása miatt van távol, csak éppen az igazság az: az érintettek közül sokan jövőt kerestek.
Mentek, akik itthon nem láttak lehetőséget az előrelépésre, egyáltalán arra, hogy munkát kapjanak, s tisztességesen megéljenek. Nyilván megannyian csalódottan, dühösen, a kilátástalanságban fuldokolva távoztak. Erre a hazai válasz nem az, hogy a lehető legkönnyebbé tesszük a részvételt a döntéshozatalban, hogy a közös ügyekhez láncoljunk mindenkit, akit még lehet, hanem megnehezítjük az ikszelést. Merthogy a Manchesterben dolgozó ételfutárnak sem egy napja, sem sok fontja nincs arra, hogy Londonba siessen voksolni. Idő, pénz, sorban állás: okok a legyintésre.”