„Akik a magyar állam áldozatként való beállítását, a szuverenitás elvesztésére vonatkozó, a fideszes Alaptörvényben is megjelenő állítást bírálják, arra szoktak hivatkozni, hogy Horthy kormányzó a helyén maradt, kinevezett egy új magyar kormányt, tovább működött a magyar Országgyűlés, tovább működött a magyar államapparátus, és – egyebek mellett – ez hajtotta végre a zsidók deportálását, önállóan teljesítve és túlteljesítve a német elvárást. Érdekes módon nem szoktak említeni egy további elemet. Ha a megszállás azt jelentette volna, amit a tervezett emlékmű mutat, akkor a bevonuló németeknek le kellett volna fegyverezniük a magyar hadsereget. De nem ez történt, és nemcsak azért nem, mert harcoló erőként volt szükségük a magyar hadseregre – ez volt a »keresleti oldal« –, hanem azért sem , mert – ez a »kínálati oldal« – a magyar tisztikar (néhány németellenes tiszttől eltekintve) gond nélkül folytatta a háborút a náci Németország oldalán. Ez a leginkább egyértelmű cáfolata a szuverenitás elvesztéséről szóló fideszes állításnak.
Nemcsak a magyarországi zsidók iparszerű legyilkolása miatt kell tehát arról beszélni, hogy a magyar állam nem áldozat volt 1944-ben, hanem tettestárs, hanem a második világháborús részvétel miatt is, amelynek folytatása a megszállás igazi célja volt. S ha ehhez az elemhez eljutunk, akkor eljutunk a magyar háborús részvétel megítélésének kérdéséhez.”