Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
A hírtévés spicli egy napja. Emberré lett majdnem, de megúszta. Az a lényeg, hogy másnak legyen egy rossz napja.
„Leleplező műsort gyártottak, fogyasztóvédelmi profillal, romlott élelmiszerekről meg ilyesmikről. Ez még a párttévén belül is másodvonalnak számított, de legalább mondhatták, hogy ez közhasznú, igazi újságírás. Azért tudták, hol a helyük, és melyik boltban nem kéne kukacoskodni a lejárati dátumokon, hát mentek másik boltokba kukacoskodni.
Töprengéssel kezdődött a míting, nem volt épp füles, hogy hol kéne keresni a rohadt sajtot, megrendelés sem érkezett multik vagy ellenzékieskedő hentesek szívatására. Pedig valamit csak kéne villantani. Ekkor tétován megszólalt, mert nem nyelte még vissza egészen a gázgombócot. Mondta, hogy vannak ilyen illegális kocsmák, ahol dohányoznak bent, és magánbulinak álcázzák, és ez végül is törvénytelen. Ahogy beszélt, egyre határozottabbá vált a hangja, és egyre biztosabb volt az igazában. A törvény betűje igenis kimondja, hogy nem lehet cigizni! És ha ezt engedik, akkor biztosan, sőt értelemszerűen nem adnak számlát se, mert hiszen feketén megy az egész.
Érezte azért, hogy ez nem ugyanaz, mint amikor a CBA-ban rohad a párizsi, de szempillantás alatt meggyőzte magát, a szabály az szabály, állampolgári kötelesség is van a világon. A többiek nem lelkesedtek, de végül elfogadták az ötletet, jobb híján.
A reggeli gyűlöletből a bosszú édes reménye lett, a fiúra és a lányra gondolt, akik szeretnek oda járni a barátaikkal, benncigizni, amikor meg lett mondva, hogy tilos. És hogy ezek a kis szarosok most már nem fogják olyan jól érezni magukat. Legyen egy szar napotok! – gondolta. Abban nem is reménykedett, hogy lehet neki is egy jó.”