„A jelenlegi szociális küzdelmek, elsősorban a szakszervezetek bérharca, vagy egyre inkább »munkahelyvédő« küzdelme (mert bizony egyre kevesebb a munka) már kevésbé a tagjaik szükségleteire alapozódik, hanem maguk a benne résztvevők úgy prezentálják őket, mint »a rendszer legoptimálisabb működéséhez elengedhetetlen feltételeket«. Ha konjunktúra van, akkor a dolog így néz ki: emeljétek a béreket, hiszen ti is több profitot tesztek zsebre. Azonban, ha baj van, válság (és még sokáig válság lesz: a tőke értékesülésének válsága, amelyből nem látszik a kiút) akkor ez a logika egyenesen vezet a megszorításokhoz.
A problémát az jelenti, hogy ekkor ezek az emberek kizárólag a rendszerben betöltött funkcióikkal azonosítják magukat (Marx: karaktermaszkok, azaz a tőkés rendszer kategóriáinak megszemélyesülései csupán), csak ennek a funkciónak a nevében képesek szükségleteiket megfoglamazni: munkaerők ők, semmi többek. Annyiban van joguk az élethez, amennyiben részt vesznek a tőke értékesülésének folyamatában: „nincsen ingyenbedéd” – ez a szociáldarwinizmus ideológiája és rettentő gyakorlata.
Ez a való világ.
A munkahelyvédelmi programok tulajdonképpen ennek a szociáldarwinizmusnak a megjelenési formái: egymás ellen küzdenek akár egyazon cégen belüli gyárak, csoportok – és ráadásul mindez még irreális is. Semmi esélye.
Ennél sokkal szimpatikusabb (sőt valójában realistább is!) a például Franciaországban sebesen terjedő mozgalom, amikor a dolgozók foglyul ejtik az gyárat bezárni kívánó fönöküket, hogy nagyobb végkielégítést csikarjanak ki. Ennek legalább van értelme: az ilyen mozgalmata remekül kiegészítheti a munkanélküliek jogaiért folytatott harc, vagy éppen a feltétel nélküli alapjövedelmért vívott küzdelem.
A lényeg azonban mégis csak az, hogy abban a mértékben, ahogy ezek az új mozgalmi formák egy nagyobb méretű, átfogó mozgalomhoz fognak vezetni, úgy fognak elkerülhetetlenül beleütközni a saját gyakorlati korlátaikba, azaz a kapitalizmus kategorikus kritikája által felvetett kérdésekbe és a tőke fetisizmusának és társadalmi formáinak nagyon is gyakorlati jelenségeibe. Végül is a teoretikus útkeresés ennek a perspektívának a felvázolását jelenti (ezért nem spórolható meg) – maga is mozgalmi cselekvés tehát.
A feltétel nélküli alapjövedelem kitűnő »átmeneti követelés« (a trockisták hívták így azokat a reformista jellegű követeléseket, amelyek éppen megvalósíthatatlanságuk révén mutatják meg mozgalom számára a rendszer abszurditását): sosem fog megvalósulni, mert ebben a rendszerben csak azoknak van joguk az élethez, akik értéket termelnek.
A munkával való leszámolás (melyhez vezető első szimpatikus lépés a feltétel nélküli alapjövedelem intézményének bevezetése) persze »tudati« ügy is: a kapitalizmushoz való kötődésünk bizonyos szempontból pszichológiai struktúrákkal való leszámolást is jelent.
Ami nem is nagyon meglepő: végül is a mi célunk egy másik civilizáció létrehozatala.”