4000 milliárd a rossz kormányzás ára

Az angol nyelvű azeri hírügynökség december 16-án diadalittasan közölte, hogy Papcsák Ferenc magyar parlamenti képviselő, egyszersmind a magyar-azeri baráti társaság elnökhelyettese (hm) kijelentette: „Örményországnak teljes mértékben ki kell vonulnia (az általa megszállt) Hegyi-Karabahból.” Továbbá: „A Hegyi-Karabah és a körülötte levő területek Azerbajdzsán törvényes és elismert részei, és az azeri területek megszállása Örményország által teljes mértékben ellentétes a nemzetközi joggal.” Még tovább: Papcsák az ENSZ Biztonsági Tanácsának az „örmény megszállást” elítélő határozataira (2003), valamint a világszervezet közgyűlésének öt évvel később kelt határozatára hivatkozott. Azt mondta, hogy „a Biztonsági Tanács határozatai egyértelműek, és a továbbiakban nem hagyhatók figyelmen kívül”. A dolgok első körében azt kívánnám leszögezni, hogy a baltás gyilkos esete után egy magyar képviselő akkor cselekszik a legbölcsebben, ha a Karabahot érintő, 90 évre visszatekintő örmény-azeri területi vitában nem nyilatkozik, magyarul: ha kérdezik is, tartja a száját. Mindenesetre nem szolgáltat érveket a gyilkos pártfogóinak a meggyilkolt örmény katonatiszt hazájával szemben. Magyarként kivált nem, hiszen ha csak egy kicsit is ismeri a történelmet, tudnia kell, hogy a múlt század húszas éveinek elején a szinte tisztán keresztény örmények lakta Karabah csak a Kaukázusban tevékenykedő Sztálin akaratából – törökbarát iszlám stratégiai megfontolásokból – került az azerbajdzsáni szovjet köztársasághoz, de akkor is autonóm területként. Egy olyan emberben, akinek a párttársai egyfolytában „Trianon fájdalmáról” papolnak, nincs annyi empátia, hogy azonosulni tudjon az örmények fájdalmával? Ehelyett inkább úgy forgolódik, mint elefánt a porcelánboltban vagy mint egy román az erdélyi magyarok között. Ha a párhuzamom sántáninak látszik is, egy szempontból egyáltalán nem az, sőt még azabb: „baltás” barátaink a szovjet korszakban szépen megtömték önnön „fajtestvéreikkel” az örmények lakta Karabahot, és nem kevés erőfeszítést tettek azért, hogy ezt az örmény enklávét nyelvileg, kulturálisan „elazerosítsák”, azaz asszimilálják. A terület lakóinak háromnegyede így is örmény maradt. (Mondjuk Kolozsvár hasonló arányban volt magyar – 1945-ben. Bár ebben nagy része volt az 1940-es visszacsatolásnak.) És tudja-e Papcsák úr, hogy a függetlenné vált Azerbajdzsán első dolga volt a karabahi örmény autonómia likvidálása (1991), amiképp az általunk hőn szeretett Szlobodan Milosevics politikai karrierje is a vajdasági meg a koszovói autonómia felszámolásával kezdődött? Tudja-e, hogy Ceausescu törölte le a térképről a marosvásárhelyi székhelyű Magyar Autonóm Tartományt (1967)? Ezeket a sérelmeket egyedül az örmények és a koszovóiak tudták orvosolni, igaz, erőszakkal. De ez még hagyján. Papcsák Ferenc hatalmas bakot lőtt, amikor Azerbajdzsán „területi épségének helyreállítása” mellett az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozataival érvelt. Sajnálattal kell közölnöm, hogy ellentétben a zuglói polgármester állításával, a BT-nek EGYETLEN OLYAN HATÁROZATA SINCS, amely Örményországot az általa megszállt vagy visszavett Hegyi Karabah teljes kiürítésére szólította volna fel. BT-határozat 1993-ban született négy is, de ezek nem tettek egyebet, mint hogy az örmény fegyveres erőknek a Karabahhal SZOMSZÉDOS körzetek és települések elhagyását írták elő. (Eredménytelenül.) A közgyűlés – semmire sem kötelező, de végül is indokoltan felidézett, mert Karabah visszaadását szorgalmazó – határozatát pedig a tagországok jelenlévő egyharmada (nagyobb részt iszlám országok) szavazta csak meg, és eleve értéktelenné vált azzal, hogy három nagyhatalom – három vétójoggal rendelkező BT-tag –, az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország ellene szavazott. Végszó. Igaz, hogy a „(Hegyi) Karabah Köztársaságot” egyetlen állam se ismeri el, de erre nincs is szükség, mert a terület valójában Örményország szerves tartozéka immár. A hároméves háború (1991–94) folytán, sőt a korábban lezajlott brutális „lakosságcsere” – tömeges menekülés – folytán Karabahban nem élnek azeriek, amiképp Azerbajdzsánban sem örmények. A Karabah fölötti szuverenitás nemzetközi jogilag nyitottnak mondható kérdés ugyan, de facto azonban nem az. Örményország nemhogy Oroszország szerződéses védelmét élvezi, területén egyenesen orosz katonai támaszpont van. Ilyenformán Azerbajdzsán csak akkor szerezhetné vissza az általa jogosnak tekintett jussát, ha Moszkva leveszi a kezét az örményekről. Minthogy azonban Örményország, épp ettől való félelmében, nem írta alá a társulási szerződést az európai unióval, nagy biztonsággal megjósolható, hogy Putyin kedvenc projektjéhez, az „eurázsiai unióhoz” fog csatlakozni, miáltal az orosz védelem erősebb lesz, mint volt. Mindez a problémáknak egy olyan pókhálója, amelyen a tudatlan és tájékozatlan – bár jogász és „politikus” – Papcsák Ferenc csak fennakadni tudott. Hacsak a Vezérnek nem volt olyan szándéka, hogy megint egyszer „benyaljunk” Azerbajdzsánnak, bár a korábbi gesztusoknak se volt hozadéka. Szijjártó kéthetente utazott Bakuba, de nem tudok róla, hogy mosolyokon, ígéreteken, szép szavakon, protokolláris kitüntetéseken kívül bármit is betakarított volna. Orbán két ottani vizitje (2010, 2012) is oda jutott, hogy a Nabucco-projekt, amely az azeri gázra támaszkodott volna, időközben csöndben elhalt. Ergo fölösleges volt kirándulnia. A derék azeriek nem adni, hanem kapni akarnak; a fél világot arra biztatják, hogy ruházzanak be náluk. Ide biztosan nem hoztak egy árva fillért se, holott kőolaj- és földgázvagyonuk okán volna miből.

mandiner.hu/cikk/20131219_tovabb_nottek_a_berek_a_ksh_szerint

Bajnai Gordon parlamenti búcsúbeszédében hangsúlyozta: (…) „a következő tíz év mostohább körülményeket teremt számunkra, mint amilyen a válság előtti évtized volt. Az ország vezetőinek olyan korszakra kell felkészíteniük hazánkat, amikor lassabb lesz a fejlett világ növekedése..

A kommentekből egyértelműen kitűnik mennyire igaz, hogy ez a félázsiai gyüttmennt söpredék (azaz fideszes) mennyire genetikusan alattvaló, moslékzabáló. De hát ezekből lesznek a legkitűnőbb rabszolgák, jobbágyok, csicskások. Lásd nemezist, nyugalmazott tanárt és a többieket.