Szegény kis Alföldi panaszai

„Ha elég darabot láttunk az eltelt egy év során, és benyomásainkat kiegészítjük a médiában gerjesztett kísérőjelenségekkel, úgymint kritika, nyílt levél, petíció, haveri interjú, demonstráció, a másként gondolkodó pályatárs előadásának megzavarása, akkor egyértelművé válik az önreflexió, az aktualizálás, a tükörbe nézés hamis lózungjai mögé rejtett pártpolitika. Mert teljesen függetlenül attól, Alföldi milyen rendező, felejthető epizód vagy korszakalkotó fejezet a magyar színháztörténetben igazgatói működése, Vidnyánszky kinevezésével stratégiai harcálláspontot veszített el a balliberális megmondóhad, ami miatt rendkívül ideges. És amikor ők idegesek, oda a demokrácia, összedől a jogállam, nincs féke az ellensúlynak, tehát tenni kell valamit. A színházban is.

Mondanivalóm hitelesebbé tétele érdekében Mundruczó Kornélt hívnám segítségül. (...) Azt nyilatkozta a neves rendező a HVG-nek: »A kőszínházak némi ráncfelvarrással, enyhe botoxszal próbálják eltüntetni, hogy nem jelen idejűek. Noha sokszor úgy érzik, valódi kritikai színházat hoznak létre, valójában a művészetet felhasználva és nézőik igényét kiszolgálva pártoskodnak.«

Gyönyörű mondat. Magam sem állítok mást, amióta csak a Páholy gondolata megszületett. Annyival azért kiegészíteném, hogy az úgynevezett »függetlenek«, ami alatt csupán annyi értendő, hogy nem kőszínháziak, ugyanezt csinálják. Több botoxszal, mellnagyobbítással, pénisznöveléssel azt akarják elhitetni, milyen ultra jelen idejűek. Ők azonnal reagálnak a nagy kérdésekre, a jelentős társadalmi problémákra a cigánygyilkosságoktól a korrupció terjedésén át a fiatalok elvándorlásáig. Vagy nem azonnal. Inkább olyankor, ha jobboldali kormány van hatalmon. (Megjegyzem, a művészetet felhasználva!) De – egymásról írott kritikáikat figyelve az a tapasztalatom – sokszor önmagukat sem tudják meggyőzni arról, ez-e a színház igazi útja.”