Az utolsó pestises

„Ilyenkor már nincs jelentősége annak, hogy a magunkfajta mit mond, mit ír. A kisember döntését az előző évek és saját élményei határozzák meg. Hogyan bántak vele és családjával. És akkor az iskola igazgatója, a segélyétől megfosztó hivatalnok, az őt feketén alkalmazó vállalkozó, a nyugdíjasról becsmérlően beszélő fennlévő, a megtakarítását veszélybe sodró akárki, a szavát nem tartó polgármester, az egyetemen kedvenc tanárját kirúgó dékán, a rokkantságát visszaminősítő, a pótlékait szemrebbenés nélkül elvevő mind-mind ezekké változik. Rossz városban, rossz faluban, rossz országban, rossz világban élek. Vagy ezek mennek, vagy nekem kell innen elmenni.

A fennjáró politikus, értelmiségi egy hallgató, vele szemben néma társadalmat lát. – Közömbösek! – hallom a kifakadást. A magyar már csak ilyen, a hátán fát lehet vágni! Szolga nép! – vérvörös dühösség. Dehogy. Egyáltalán nem közömbösek. Figyelnek és mindent megjegyeznek. Dehogy szolgák! Csak tudják, mit kockáztatnak. Nincs hátországuk. Nincs menekülési útjuk, ha a hatalom rájuk veti magát. Igen, némán várnak a visszavágás pillanatára. Beszélj te is velük csendesen és nyugodtan! Ne fenyegess! Ne kárhoztass! Hallgasd meg őket, és megérted, hogy miért van elegük a hisztériából! A kicsik sérelmei, tüskéi tökéletesen érthetetlenek mind a hatalmon lévőknek, mind az ellenzéküknek. Legalább te próbáld megérteni őket.

Kapkodva kísérel meg mindenki nyelvet, tolmácsot találni a választói csoportokhoz. Minden politikus egyre hangosabban ordít, hátha meghallják. Nem akarják hallani. Túl vannak rajta. Ha meglátják, lekapcsolják.”