„Kedves ismerősöm nem találja a helyét mióta megszűnt a munkaköre, s elküldték onnan ahol a legszebb éveit jóformán az ifjúságát töltötte.
A munka nem okozott számára gondot, több beosztásban is dolgozott az eltelt évtizedek alatt. Ennél sokkal fontosabb, hogy szerették és megbecsülték. No, nem anyagilag, mert az ő munkahelyén sem volt legalább öt éve egy fillér béremelés sem. A kártyapénz lett egy kicsivel több. Mióta kiesett az évtizedes rutinból nem tud magával mit kezdeni. A három havi munkanélküliség ideje alatt ragyogóra suvickolta a lakást, beleértve a szőnyegtisztítást és az ablakpucolást is, pedig precíz asszony, sosem hanyagolta el környezetét. Nem éheznek, a férjének van szakmája és munkája, a gyerekeik felnőttek.
Mégis, szinte minden délelőtt kényszeresen elindul a városba, bevásárlás ürügyén. Valójában az élete értelmét, létezése igazolását keresi, ismét azt szeretetné, ha szükség volna rá. Minden lehetséges és lehetetlen helyre beadta a jelentkezését. Mozgósította ismeretségi körét, de a legtöbb munkáltató még csak nem is válaszolt a jelentkezésére. Sok helyre személyesen is elment, de aztán már egyre nehezebben viselte, amint a szemébe mondják, hogy nincs rá szükség. Például azért, mert elmúlt ötven. Pedig ahogy mondani szokták, élete virágjában van, és úgy is néz ki. Lányának meg azt mondták, amikor elvégezte a főiskolát, kár, hogy nincs szakmai tapasztalata. Ő mégis talált helyet, mert bármit is mondjanak, a fiatal felsőfokú végzettségűek előbb-utóbb elhelyezkednek.
Kedves ismerősömet és sorstársait egyáltalán nem vigasztalják a mégoly kedvezőnek látszó statisztikák.”