Megvárjuk, amíg 85 évesen elkezd remegni a keze?

„2046-ot írunk. Tavasz van. Huszonöt éve nem voltam Magyarországon. Bécsben is gyönyörű ünnepségeket tartanak már évtizedek óta március 15-én. Több százezer magyar él a fővárosban, köztük mi is. Én Közép-Európában érzem jól magam, nem akartam messzire menni, de odahaza nem volt tovább út.

Szerencsére az internetet már nem korlátozzák Magyarországon egy ideje: lazul a rendszer. Pedagógusok blogbejegyzéseiből kitűnik: már majdnem minden teremben van kréta. Hallják ugyan, hogy az én gyerekkoromban ez még nem volt kérdés, de a 2021-es államcsőd sok mindent megváltoztatott.

A korábbi rezsicsökkentés és államosítások negatív hatásainak tűzoltása eddigre váltak elodázhatatlanná: a beruházási ráta közel egy évtizede nem volt elég még a pótlásra sem. 2021-re jutottunk el odáig, hogy már nem volt épkézláb, valóban használható víz- és gázvezeték-hálózat. Az energiaszektor 2013-ban történt profit nélküli működésre kényszerítése azt eredményezte, hogy a cégek képtelenek voltak tartani a szolgáltatás színvonalát. Aki mégis megpróbálta, belebukott, Orbán Viktor kormánya (a 2015-ben hozott állami elővásárlási jogról szóló törvény értelmében) fillérekért vásárolta fel a bajba került cégóriásokat, azonban a vezetékhálózat felújításába maga sem kezdett bele. A kormányzat 2021 őszére kapott észbe. Újabb állampapír-kibocsátásra kényszerült, hogy fedezni tudja a hirtelen jött költségeket, mert szakértők jelezték: tömeges csőtörésekre – és akár személyi sérülésre, halálesetekre - kell számítani, amennyiben ez nem történik meg. 

(...)

Most újra van remény. A rendszert már szinte semmi sem tartja egyben. A maholnap nyolcvanhárom éves Orbánt rejtik a sajtó elől, de a határokat már nem őrzik olyan szigorúan. Két osztrák újságíró még interjút is tudott készíteni a magyar diktátorral. Eredetileg negyven percet terveztek, de tizenöt után megjelent egy ember, és elvitte Orbánt. Összefüggéstelenül beszélt, nem lehetett megjelentetni az interjút. Helyette cikk jelent meg arról, milyen ma Magyarország, no meg arról: a nemzetelnök (ezt a címet húsz éve vette fel a miniszterelnöki helyett) olyan állapotban van, hogy nem vezető pozícióban, idősek otthonában volna a helye.

Engem csak az keserít el, hogy lehetett volna máshogyan is. És az tölt el undorral, hogy önös érdekek feküdtek keresztbe először azelőtt, hogy leváltsák az akkor – későbbi önmagához mérten kifejezetten gyönge – Orbán Viktort és bandáját. Nem tudom, mennyire lesz gyors lefolyású a betegsége. Csak azt, hogy nagyon vágyunk haza. Tudom, hogy a ’89-es rendszerváltás után is hazamentek emigrációba kényszerült értelmiségiek. Mi is erre készülünk. A gyerekek itt akarnak maradni Bécsben. Apám – sváb emberként – dagadt a büszkeségtől, hogy az unokáinak két anyanyelve is van: egyik közülük a német. Mi hazamegyünk. A gyerekeinknek már Ausztria az otthona. De én még szeretném látni azt a gyönyörű kis országot. Lefogadom, hogy 25 év alatt, a dunántúli hegyek – például – nem változtak semmit.

Bécs, 2046. március 16.”