„A kapitalizmus a hagyományos társadalmak tudatos és brutális szétroncsolásával jött létre, a szerves létformákkal szemben, azok ellenére. A földművelés és a kézművesség évszázadok alatt kialakuló, finom egyensúlyokra épülő, történelmileg valóban szervesnek tekinthető rendszerét olyan kegyetlen módon zúzta szét, amelyről legfeljebb a szépirodalom nagyjai mertek tudósítani, persze csak óvatosan.
A társadalomtudományok azért nem merészkedek erre a terepre, mert az oktatás-kutatás egész rendszerét azóta is a kapitalizmusban kialakult erőszakrendszer finanszírozza, szimpla »prostitúcióra« kényszerítve a jobb sorsra érdemes kutatókat. A nyugatias modernitás, vagyis a kapitalizmus sohasem jöhetett volna létre, illetve eleve működésképtelen lenne napjainkban is, ha ezek a fegyelmező hatalmi és erőszakstruktúrák nem üzemelnének, amelyeket persze a demokrácia nevű politikai színjáték díszletei mögé rejtenek.
A hatalmi erőszak az elmúlt hetven év során elsősorban éppen a Graeber által felvetett kérdés kapcsán érhető tetten. Bár a termelékenység alapján ma nyugodtan lehetne tizenöt órás a munkahét. De a tömeges munkanélküliséggel és reálbércsökkentéssel fenyegetett és sakkban tartott nyugati munkás munkaideje alig változott. (Itt a hatalom mindig az olcsó és hatalmas indiai és kínai munkástömegeket is felhasználja a zsaroláshoz.) A sakkban tartás oka egyszerűen az, hogy, amint Graeber írja: »Az uralkodó osztály rájött, hogy egy boldog, eredményes, szabadidővel rendelkező népesség halálos veszélyt jelent számára, ezért a rendszer könyörtelenül kifosztja a valódi, termelő munkásokat. Az emberek fennmaradó részét pedig a kisebb, de megfélemlített és univerzálisan gyalázott munkanélküliek rétegébe löki, valamint egy olyan nagyobb csoportba, amelynek tagjait gyakorlatilag a semmittevésért fizetik.«”