„»Nagy a forgalom a damaszkuszi úton.« Mondta valaki akkoriban. Persze voltak, akik egyáltalán nem jártak Damaszkusz felé, rájuk kisebb figyelem irányult, hiszen nekik nem kellett látványosan köpönyeget fordítani, nekik jóval kisebb volt a hírértékük. K. persze ezen kívül is ismert személyiség volt, valami TV-ben dolgozott és a késő-kádári kor a TV kora volt. Aki szerepelt a TV-ben azt a közvélekedés automatikusan okos és befolyásos személynek tartotta. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy többnyire jellem, gerinc és értelem nélküli nyaloncok voltak, akikhez – és ez mindent elmond – már cenzúra sem kellett, mert az már beléjük volt építve.
Amúgy, '88-ban már nem nagyon kellett bátorság a rendszer kritikához. Nem egészen egy év múlva, '89. júniusában, Orbán Viktor már nyíltan beszélhetett az orosz csapatok kivonásáról Nagy Imre újratemetésén. '88-ban Kádárt már lemondatták, a változások küszöbön álltak, mindenki érezte, hogy változik a világ. L. úgy gondolta, hogy a kulcskérdés az orosz csapatok jelenléte. Ők hozták be és ők is fogják kivinni a kommunizmust. A magyarországi cselédeik – ezt '56. megmutatta – semmiféle erőt nem tudtak kifejteni egyedül, ha baj volt menekültek; a hősiesen harcoló ÁVH-sokat többnyire a pincéből kellett előhúzni a brikett alól '56-ban. Az igazán jelentős hazaárulók pedig egyenesen a Szovjetunióba menekültek és a tankok hozták vissza őket. Ekkoriban pedig már látszott, hogy a birodalomnak nem határtalan étvágya, hanem emésztési zavara van. Utólag könnyű okosnak lenni, mondhatják sokan, de a helyzet az, hogy amennyire L. nem tudta elképzelni a rendszer megváltozását mondjuk '85-ben, annyira biztos volt már benne '88-ban, Kádár leváltása után. Kádár egész személye, idétlen megjelenése, jellegzetes hanghordozása, durva arca annyira összeforrt a rendszerrel, annyira azonos volt vele, hogy elképzelhetetlennek tűnt: csak úgy távozik és minden változatlan marad. L. nem félt semmitől, mert ott, '88. őszén Lakiteleken, a sokarcú tömegben egyike volt azon keveseknek, akinek egzisztenciálisan nem nagyon volt mit veszíteni. Mert akinek volt félteni valójuk, azok egyrészt »bátrak« voltak ennek kockáztatásáért; másrészt azonban ez a féltés azt is jelentette, hogy megkötötték valamikor a maguk kompromisszumát Kádárral és lettek, lehettek valakik, vagy valamik amiért pedig – ebben nem volt kivétel – fizetni kellett. Az előrelépés ára a kollaboráció volt. Kinek mekkora, ez sok mindentől függött.
Akkor, ott rengeteg beszéd hangzott el és rengeteg beszélgetésben vettek részt. Mindenki roppant optimista volt. Hazafelé az autóban F.-el megállapodtak, hogy létre kell hozni a helyi MDF-szervezeteket és mindent meg kell tenni, hogy megerősödjenek. A rossz érzés elmúlt, lelkesedés és tenni akarás vette át a helyét. A világ szépnek és nyitottnak látszott, ahol bármi megtörténhet és ahol küszöbön állnak azok a dolgok, melyektől minden jobbra fordul. F. romantikus lélek volt – történelmet tanított az egyetemen – és az eseményeket '48-hoz hasonlította, Csengey Dénessel mint Petőfivel és Für Lajossal mint Kossuthal. L., aki nem kedvelte Kossuthot inkább hallgatott. Nagy bizonyosság vett erőt rajtuk. Az országot leláncoltnak látták és azt hitték, ha a láncait leveszik feláll majd és csodákat tesz. Nem morfondíroztak azon, hogy mi lesz azután. Nem kell mást tenni, csak megfosztani a hatalmuktól a nómenklatúra gonosz, üresfejű embereit és minden jóra fordul. Biztosak voltak abban is, hogy a „nyugat” segíteni fog, pénzzel, tudással, bármivel, hiszen nem akarhatnak mást csak azt, hogy virágzó ország legyen Magyarország. Mert ez a kívánság természetesnek tűnt. Mi mást akarhatnának? Tudták, hogy az ország fülig el van adósodva, de nem tartottak ettől, a »nyugat« majd elengedi ezeket, hisze ezt az tartozást nem az ország, a nép csinálta, hanem a kommunisták, nem tisztességes rajtunk behajtani! Ezt majd belátják a nyugati hitelezők is és elnézőek lesznek.”