„#3 Mert szeretne egy jó ügy mellé állni
Ma Magyarországon mindenki, aki ellátogat a Pride-ra, szó szerint történelmet ír. Idén végre azonnal engedélyezte a városvezetés a felvonulást, sőt szinte civil mozgalom szerveződött arra, hogy minél többen vegyenek részt rajta, ám nem volt olyan régen, amikor még az egész Budapest Pride helyzete bizonytalan, közege pedig nyíltan ellenséges volt. Ez utóbbi persze nem tűnt el: az elmúlt napokban cikkek tucatjai foglalkoztak azzal, hogyan trollkodták szét a kisebbségek jogait támogatók a Deres.tv »köcsöglistáját« (azóta már Facebook-csoport is van a célra). Résztvenni a felvonuláson azt jelenti, hogy nem akarunk ránk erőltetett törvények és dogmák szerint élni, sem politikai, sem vallási szempontból. Nem csak a melegekért »vonulunk«, hanem általában véve hátrányos megkülönböztetés ellen, és a törvény előtti esélyegyenlőségért. Aki pedig úgy érzi, hogy az ő jelenléte csupán csepp a tengerben, az jó ha emlékezteti magát: néhány évtizeddel ezelőtt Amerikában a feketék még a buszon sem ülhettek a fehérek mellé, ma pedig afroamerikai elnök áll az Egyesült Államok élén. Ez sosem valósulhatott volna meg, ha nincsenek fehér emberjogi aktivisták, politikusok, és polgárok is, akik - saját ügyük vagy sem - kiállnak a feketék jogaiért.
#2 Mert biztos lehet benne, hogy szeret valakit, aki meleg
Nemrég olvastam egy felmérésről, amely szerint a negyven felettiek közül minden ötödik embernek volt már valamiféle homoszexuális kalandja, a melegek aránya pedig sok nagyvárosban 15%-át teszik ki a lakosságnak... és akkor a »nem előbújt« melegekről még nem is szóltunk. Nagyon nagy a valószínűsége, hogy ha nem is tud róla, önnek is vannak homoszexuális vagy leszbikus barátai, kollégái, rokonai, akiket biztosan nem szeretne kevésbé csak azért, mert történetesen azonos nemű partnerrel osztják meg az életüket.
#1 Mert a diszkrimináció-vezérelte támadások mindannyunkat érintenek
Legyünk bár vörös hajúak, túlsúlyosak, cigányok, magasak, alacsonyak, hézagos fogúak, vagy mondjuk kopaszok, mindannyian ismerjük a kirekesztettség érzését. Lehet, hogy már régen volt, amikor az óvodában »digi-dagi-daganatnak« nevezték a duci gyerekeket, és »Szmöre« volt a vöröshajúak gúnyneve, nem nehéz felidézni (vagy legalább elképzelni) azt a megaláztatást és tehetetlenséget, amikor rajtunk kívül álló okok, akár a puszta létezésünk miatt ellenséges a környezetünk. Aki olyan társadalomban akar élni, ahol nem elfogadott mások cikizése, szekálása és gúnyolása, az sosem vehet részt a melegek pocskondiázásában sem. Hisz ha teret engedünk a hátrányos megkülönböztetésnek, a saját gyerekeinknek teremtünk olyan világot, ahol kérdés nélkül üthet, akinek nem tetszik valami.”