Ellenzék az antiorbánizmuson túl

„Először is, továbbra is időszerű, hogy fussunk egy kört egy közkeletű mítosz körül. Ez a mítosz pedig azt mondja, hogy Orbán és Simicska rendszere illetve előzményei között nincs lényegi különbség. Teljes elitcsere és zéró tolerancia az elmúlt húsz év pártjaival szemben – így lehetne összefoglalni ezt a stratégiát. Ez a mítosz arra a tévedésre épül, hogy Orbán rendszerét felesleges a jelenlegi ellenzékkel felváltani. Értelmiségi körökben kiegészül ez a népi-urbánus szekértáborharcok meghaladásának vágyával, mintha a kirekesztő és az ellenségképgyártást totalizáló aktuális hatalmi struktúra megdöntése nélkül bármi remény is lenne a politikai viták mérséklésére. A közös normákra és köztársasági alapokra bal és jobboldal között elemi szükség van. Ám ebből a politikán kívül helyezkedésre következtetni súlyos tévedés. Amíg csak kockás papíron kifejtett okfejtések vagy ipari méretekben öntött fikaposztok formáját ölti ez a nézet, addig nincs is ezzel különösebb gond. A baj ott kezdődik, amikor valaki erre politikai stratégiát kíván építeni. Legutóbb Vágó Gábor erősítette meg blogbejegyzésében az LMP stratégiáját, és üzente a PM-nek, hogy ő a helyünkben elgondolkodna, hogy »Szekeres Imre és Veres János plakátokat akarna-e ragasztgatni«. Ennyivel - értelmezhető politikai stratégia nélkül - a részéről el is lenne intézve a kormányváltás kérdése.

Ez a távolságtartás kényelmes, az antielitizmus első blikkre tetszetős, és magam sem vetem meg a jófajta elmúlthúszévezést, de sajnos a felszínt megkapargatva látszik, hogy 2013-ra más nem maradt ebből, mint az antipolitika, melynek megtörésére 2008-ban pártszervezésbe kezdtünk. Ahogy korábban írtam, az újbaloldali jövőkép felvállalása és a középre pozicionálás eredendően antipolitikai célja közötti konfliktus vezetett az LMP végjátékához. Ahogy Berkovits Balázs írja pontos elemzésében: »Ha egyik se jobb, mint a másik, akkor igazán mindegy, ki van hatalmon«. A »rendszerkritika« ezen a ponton csap át passzivitásba és tehetetlenségbe, s csupán az autoriter rend végleges kiépítéséhez asszisztál. … Nem az a legnagyobb probléma, hogy ez a magatartás »megosztja az ellenzéket«, hanem hogy eleve meghiúsítja az ellenzéki szerep hathatós betöltését, egyúttal értelmetlennek avagy felületesnek nyilvánítja a jelenlegi autoriter rendszer elleni tiltakozást – hivatkozzon bár »mélyebb« gazdasági összefüggésekre, az elnyomó, kizsákmányoló kapitalizmus elleni fellépés szükségességére vagy a politika általános erkölcsi romlottságára, amely témák egyébként nyilván igencsak jogosultak. Miközben nem hajlandó felvenni a harcot azon hatalommal szemben, amely éppen létlehetőségét ássa alá, mégpedig talán beláthatatlanul hosszú időre.”