„Sok hozzám hasonlóan gondolkozó hívővel együtt szomorúan látom, ahogy a krisztusi tanítástól elhajló egyházakban terjed a homofóbia. (Ezalatt a homoszexuális emberekkel szembeni megvetést, gúnyolódást, kirekesztést, a melegek veszélyes ellenségként való beállítását értem.) Sokan eljutnak ugyan odáig, hogy hajlandók lennének befogadni a gyülekezetbe homoszexuális embereket, feltéve, ha azok felhagynak az életmódjukkal, és a cölibátust, esetleg a heteroszexualitásra való »áttérést« választják. Ez szerintem csupán az önhitt ítélkezés rafinált formája: »majd befogadlak, ha hozzám hasonló leszel.« Ugyanakkor a legritkább esetben okoz problémát, ha az egyháztag – akár a lelkész vagy egyéb gyülekezeti vezető – részeges, kicsapongó életet él, esetleg antiszemita, anticiganista vagy egyéb gyűlölködő nézeteket hangoztat.
A homofóbia eközben szinte alapkövetelmény az egyházban. Hihetetlen energiákat fektetnek abba lelkészek és teológusok, hogy az istentelenség, az abszolút elfajzás szimbólumaként dramatizálják a »melegproblémát«. Egyházak szakadnak ketté a homoszexualitásról szóló »vitában«, miközben a világ egyre éhesebb az irgalomra, az integráló, feltétel nélkül befogadó szemléletmódra, amit Krisztus nyomán az egyház megjeleníthetne.
A homofóbia szó szerinti fordításban: embergyűlölet. A gyűlölet végső soron a bűn maga, hiszen épp ellentéte a szeretetnek, ami a Biblia szerint az isteni törvény betöltése. Én úgy látom, sokkal nagyobb baj, ha egy keresztény ember hideg, mint az, ha meleg. Úgy látom, az egyháznak sokkal inkább kéne hinnie Krisztusban – de nem a viktoriánus, jobboldali, polgári erkölcsprédikátorban, az csupán faragott bálvány. Az egyháznak az igazi Krisztust kellene követnie, a Golgota hősét, aki önmagát áldozza fel másokért. Ha a „keresztény kultúra« valóban keresztény kultúra lenne, talán a melegfelvonulásra nem is volna szükség.”