Hajgumi

„Pontosan tudom, milyen a háború, hiszen nekem két lányom van. Mikor az egyenes hajú idősebb és a göndör hajú fiatalabb egymásra néz, a tét pedig a rózsaszín hajgumi, egy másodperc alatt végigfut bennük mindaz, amire egy államnak hónapokra van szüksége.

A hadállások készenlétben, az érvelés, a propaganda élesítve, a rakéták, a tankok, a szárazföldi hadsereg katonái izzó tekintettel méregetik a horizontot, ahol a másik, pontosan ugyanolyan csapat várja a végső utasítást, a parancsot a háborúra. Ilyenkor kell közbevágni, s a rózsaszín hajgumi helyett két zöldet kiosztani. Amolyan megfellebbezhetetlen, isteni igazságszolgáltatásként. (...) Ferenc pápa, az egyház első számú civilje, akinek nincs szüksége semmire ahhoz, hogy méltóságteljes legyen, azt üzente a városnak és a világnak, hogy legyen béke ott, ahol valami szörnyű torzulás miatt állandóan háború van. Nem Ferenc az első s nem is az utolsó olyan katolikus egyházfő, aki a békéről beszél húsvétkor. Mindannyian ezt teszik. Nem lehet eleget kárhoztatni a kommunistákat, amiért ezt a szót tönkretették. Az ő békéjük azt jelentette, hogy maradj csendben, vagy apró miszlikbe aprítalak, s fogadd el az én uralmamat. Ez pedig nem béke, nem a háborúskodás befejezése a közös jóért, hanem az erős uralma a gyengébb fölött, ahol az acélbetétes bakancsot viselőnek mindig igaza van a védtelen felett. Bele is rúg ezért. Ez a béke halott városokat szül, csendes, összeroncsolt testű emberek millióit. A dísztribünön pedig olyan vezetők integetnek a szürke és rettegő felvonulóknak, akik tudják, hogy ez a béke eltapos mindent, s egyetlen mosolyuk sem őszinte.”