Azt javaslom, hogy indítsuk el már a nyáron és hozzuk tető alá még az ősszel az érdemi megállapodást!
„Mindezek figyelembe vételével én – az MSZP korábbi közléseiből kiolvasható decemberi-jövő januári megállapodás helyett – azt javaslom, hogy indítsuk el már a nyáron és hozzuk tető alá még az ősszel az érdemi megállapodást! Azt állítom, hogy legkésőbb akkor együtt, egy választási koalíció képviseletében és egy színpadon kell állnia a változást akaró ellenzék ma még versengő, vagy inkább párhuzamosan építkező erőinek, vezetőinek.
Tekintve, hogy az ellenzéki megállapodás számos kérdés eldöntését igényli, a lényegi pontokban meg kell állapodnunk egymással a nyár végére. Ehhez, arra van szükség, hogy a parlamenti ülésszak lezárultát követően – például június 16-a szimbolikus napján – kezdjük meg egymással a kétpárti tárgyalásokat. Kezdjük azzal, hogy írásba foglaljuk, „kőbe véssük” a korszakváltás alapelveit – garanciát adva ezzel a változást akaró polgároknak, hogy támogatásukkal valóban megváltoztatjuk a magyar politikai kultúrát – ezt követően pedig folytassuk a szakpolitikai programok összeillesztésével. Végül jussunk megállapodásra a személyi kérdésekben, így – a többi között – a miniszterelnök-jelölt személyében is. Előbb az elvek, aztán a programok, végül a személyek – ebben a sorrendben.
Mindezt el kell végeznünk ahhoz, hogy október 23-án – azon a napon, amely nemcsak ’56 emlékezete, de a köztársaság születésnapja miatt is nemzeti ünnepünk –, immár minden kérdést lezárva ünnepelhessünk együtt és hívhassunk minél több választópolgárt a korszakváltó szövetségbe.
Emlékeztesse október 23-a történelmi dátuma Orbán Viktort arra: az új politikai korszak egyben visszatérést jelent a szabad Magyarország azon hagyományaihoz is, amelyek megteremtésében egykor részt vett, és amelyeket az elmúlt három évben éppen ő árult el!
A jó megállapodás feltételei és közös nevezői
Az elmúlt hónapok ellenzéki működése alapján bízvást kijelenthető, hogy az érdemi támogatottsággal rendelkező demokratikus ellenzéki erők – bár sok mindenben karakteresen mást gondolnak a világról – négy fontos dologban egyet tudnak érteni:
Az Orbán—Simicska-rezsimet fel kell számolni, a rezsim politikai fegyvereként használt Orbán-kormányt le kell váltani.
Új politikai, korszakot kell indítani Magyarországon, hogy ne termelődjenek újra azok a közéleti viszonyok, amelyek lehetővé tették a mai rezsim kialakulását.
Felelős gazdaságpolitikára van szükség, amely fenntartható növekedési pályára tudja állítani a magyar gazdaságot.
Új szolidaritási szerződés kell kötni a magyar társadalom stabilitása és gyarapodása érdekében.
Ha az alapelvekben megállapodtunk, ezeket programmá kell fogalmaznunk, majd meg kell állapodnunk részint a választás technikai részleteiben, részint pedig a politikai-személyi dilemmákban is. Melyik választókerületben ki legyen az az egyetlen(!) jelölt, akit a két ellenzéki tömb választási koalíciója indít? Mi szolgálja jobban a győzelem esélyét: a közös lista, vagy az, ha külön listákon indulunk, erős koordinációval? Ki legyen a miniszterelnök-jelölt?
Álságos volna, ha éppen ez utóbbi kérdésről nem írnék az általam kívánatosnak tartott politikai menetrend kapcsán. Következetesen ugyanazt az álláspontot képviselem ebben a kérdésben. A jelölt személyét az Orbán Viktorral szembeni győzelem kivívására, a jó kormányzás és a korszakváltás megvalósítására való képességeknek együttesen kell meghatározniuk. Sokféle választót – meglévőt és megnyerendőt – kell megszólítani és egy táborba szervezni, ezért ezt a döntést is a koalícióra lépő erőknek közösen, a választók akaratának minél alaposabb ismeretében kell meghozni.
Ezt a megközelítést igaznak és fontosnak tartom általában is: ha a két ellenzéki tömb együttműködésének legfontosabb kérdéseit a politikai elit egymással kötött paktumai, alkui határozzák meg, elveszíthetjük a korszakváltással kapcsolatos hitelünket, és azzal elveszíthetjük a kormányváltáshoz szükséges támogatottságunkat is a változást akaró polgárok között. Az ellenzéki együttműködés kulcskérdéseinek eldöntésében olyan megoldásra kell törekednünk, amely a polgároknak minden korábbinál nagyobb beleszólást biztosít.
Félő, ha nem ily módon járunk el, még az eddig megnyert szavazóink is elfordulhatnak tőlünk. Ha nem nyújtjuk a valóságos együttműködés reményét, ha nem látják a győzelem esélyét és nem kínáljuk nekik az együttműködésben való érdemi részvétel lehetőségét, akkor elcsüggednek és elhagynak majd minket.
A már eddig támogatásunkra gyűlt szavazótábor erős és tekintélyes, de még nem elegendő a győzelemhez. Túl sokan fordultak el a közügyektől, a politikától eddig is, mert túl sokan érezték-érzik úgy, hogy a politika elfordult tőlük: az elit önmagával van elfoglalva, a politika elszakadt a valóságtól. Mára azonban a társadalom többsége, így az ún. bizonytalanok többsége is kormányváltást akar. Magyarország választóinak többsége tehát változást akar, ezért Magyarország választóinak többsége ellenzéki együttműködést sürget.
Ilyen kényszerek, adottságok és elvárások közepette minden demokratikus ellenzéki erőnek megkerülhetetlen felelőssége, hogy önérdekét, ambícióit a közös céloknak rendelje alá.”