L. az élet sűrűjében: az első munkahely

„Miután kivágták az egyetemről L. hazatért és megpróbált munkát keresni magának. Ez nem volt olyan egyszerű, mint gondolta volna, mert egyetemi jóakaróinak keze igen messzire elért. Sok helyen járt, mindenütt lelkesen fogadták – munkaerő hiány volt – ám mikor visszament véglegesíteni a dolgot, azzal fogadták, hogy az állást már betöltötték. Sokadik alkalommal végül elszegődött egy közeli faluba – igazából még csak falu sem nagyon volt inkább afféle tanyaközpont – ahol hajlandóak voltak alkalmazni. A tanyaközpont pár kilométerre feküdt K.-tól, a homokhátság peremén. A Tsz földjeinek nagyobb része sívó homok, ahol nyaranta a szárazságban – ahogyan a helybeliek mondták - »feláradt« a futóhomok a földutak egy része csak lánctalpassal volt járható. A tájban mégis valami kietlen, vad szépség feszült; hasonlított L. nyári munkáinak vidékére. A végtelen, horizonttól horizontig nyúló bokrokkal, nyírfákkal tarkított síkság már-már kézzelfogható tágassága nyílt őszinteséget sugallt, nem ígért sokat, de sokat követelt. Tavasszal minden zöld volt és mindenfelé belvizek, apró tavak tarkították, vízimadarak csapatai költöttek körülöttük. Azután nyáron mindez eltűnt és a sárgásbarna lett a domináns szín. Még a fák, a csenevész bokrok levelei is sárgászöldre fakultak a kíméletlen napsütésben. Ilyenkor a szél szabályos szaharai homokviharokat produkált, égig emelkedő fenyegető, tömörnek látszó vöröses homokfalakat kergetve maga előtt, melyeket belűről ijesztő villámok világítottak meg. Az ilyen viharok kitörését mindig félelmetes csönd előzte meg. Elhallgattak a madarak, de még a rovarok zümmögése is megszűnt az égen torlódó fekete-ezüst fellegek láttán, a tanyasi kutyák búvóhelyet kerestek maguknak, az istállókban nyugtalanul toporogni kezdtek az állatok, a levegőben szinte tapintható volt a várakozás feszültsége, amit az első harsány mennydörgés oldott fel. A tél viszont a jeges fehérség örökkévalóságát hozta el. Az akadálytalanul süvítő jeges szél furcsa, futurista alakzatokba hordta össze a havat, betakarta az utakat, csak tanyák felé a hóba taposott ösvények mutatták az ember jelenlétét. A szétszórt tanyák népe ekkorra már kicserélődött L. gyermekkorához képest, többségbe kerültek azok, akik csak azért laktak ott, mert nem volt más választásuk, vagy mert sokra becsülték a törvényenkívüliséget. Furcsa népség volt. Többnyire darabos, kevés beszédűek és csapnivaló, makacs, megbízhatatlan munkások. Miután L. nem rendelkezett semmilyen járművel, szállást is biztosítottak számára, a tehenészet mellett egy munkásszállásnak használt uradalmi épületben, ami a cselédek lakóháza volt. Ketten laktak a hosszú épületben, – később már hárman, mert L. kiköltöztette a kutyáját is – az egyik végén lakott L., a másikon pedig egy alkoholista éjjeli, vagy nappali őr; hogy mikor őrködött az változó volt, ám ettől függetlenül megbízhatóan részeg volt éjjel nappal. Ennek legkínosabb következményeként, estefelé, menetrendszerű pontossággal, de ijesztően hamisan, magyar nótákat adott elő. A nótaest nem volt túl változatos 5-6 számból állt és pár nap múlva L. pontosan tudta, hogy melyik fog következni. Érdekes módon a kutya szerette ezeket az esti koncerteket, mikor az ittas őr rázendített fejét az égnek szegte és kíséretképpen vonyítani kezdett. A »lakás«, amit L. kapott némi túlzással mondhatjuk, hogy spártaian volt berendezve. Volt egy katonai jellegű vaságy és egy állványos lavór a higiénia kedvéért. Az udvarban volt egy budi, ez különösen télen volt nagy megpróbáltatás, nyáron még csak elment a büdös, de télen befagyott benne a páciens. Volt konyha is ez egy sparhelttel és egy fali csappal volt lakályosan berendezve, ennek azonban L. nem sok hasznát vette, mivel nem tudott főzni. Az ott töltött idő első hónapjaiban ezért hideg élelmen tengődött és csak a hétvégeken, mikor hazament evett főtt ennivalót. Ez egészen addig tartott, amíg meg nem ismerte Klári nénit. Klári néni egy nagy, történelmi családból származott és annak idején a férjével együtt az egyik tanyát – ami az övék volt – jelölték ki nekik kényszerlakhelyül. A férje pár évvel később meg is halt – »Elkényeztetett ember volt, nem bírta a nélkülözést« – emlékezett rá Klári néni, aki sok más özvegyhez hasonlóan cserbenhagyásként élte meg férje halálát. Kicsi, töpörödött öregasszony volt, kékesfehér hajjal, de élénk tekintetű és igen beszédes. Sokat olvasott, ám a jelen dolgaiban elképesztően tájékozatlan volt. Tulajdonképpen abból élt, amit az emigráns rokonok küldtek neki, meg amit a tanya kertjében maga termelt. Miután összeismerkedtek, szárnyai alá vette L.-t és főzött rá. A továbbiakban L. az ebédeket a Klári néni tanyájának pici konyhájában, vagy nyáron az udvarban álló fa árnyékában költötte el és közben az orosz klasszikusokról beszélgettek, akiknek Klári néni nagy rajongója és ismerője volt. L. tudatában örökre összekapcsolódott Dosztojevszkij és Klári néni káposztás cvekedlijének íze.”