Felejtsük el a bankokat!

„Ideális esetben két fajta befektetési eszköz létezne:

1. Rövid lejáratú kincstárjegyekbe fektető alap(ok)
2. Minden más. Ez utóbbiak természetesen csődbe mehetnének, és a kormányoknak tilos lenne kimenteni őket

Felejtsük el a bankokat. A kormány garantálhatná (vagy akár üzemeltethetné is) a(z egyik) kincstárjegy alapot, ugyanúgy, mint ahogy „garantálja” az államadósságot. Nem tökéletes garancia, de hát az életben nincsenek kockázatmentes befektetések. A többi befektetési eszköz valójában részvényfinanszírozás lenne, még ha esetleg nem is annak hívnák. Többféle kockázat-megosztási konstrukció lehetne, de senkinek sem lenne az az illúziója (ami ma még előfordul), hogy bárki garantálná a kockázatos befektetéseket. Ugyanis ha az állam garantálja ezeket, akkor egy idő után olyan nagyra nő az állományuk, hogy a garancia értéktelenné válik. A garancia már akkor is torzítja az ösztönzőket, mielőtt ez bekövetkezne. Lehetnének olyan törvények, amelyek arra szolgálnának, hogy a lakosságot felvilágosítsák a kockázatos befektetések állami garanciájának hiányáról (vagy ezt akár be is tilthatnák) és olyan törvények is, melyek megakadályozzák a bank-szerű, nem teljes fedezettel működő entitások kialakulását. 

(...)

A pénzügyi közvetítők továbbra is közvetítenék a befektetők megtakarításait a beruházók felé – az egyetlen különbség az lenne, hogy ehhez előbb magukhoz kellene vonzaniuk ezeket a megtakarításokat. Különböző változatai lehetnek a tervnek, az IMF tanulmányban a kormányra bíznák, hogy kontrollálja a pénzmennyiséget. A gyakorlatban jobb lenne, ha ezt egy független jegybank végezné, de ez csak részletkérdés. A fontos eredmény az lenne, hogy különválna a fizetési és a finanszírozási rendszer, és az élet nem állna le, ha a „bankok” bezárnának, mint ahogy az most történik.

Ez a terv szinte túl jónak hangzik ahhoz, hogy igaz legyen – miért nem vezette be eddig senki? Az egyszerű magyarázat a politika – a bankok nem szeretnék, ha elvesztenék az előjogaikat (azt, hogy pénzt teremthetnek és, hogy az állam néha kimenti őket). A harmincas években is nagyjából ez volt az oka, hogy a tervet nem vezették be Amerikában. Ehhez még hozzájön a szokásos inercia: amikor a dolgok ránézésre jól működnek (és ne feledjük, a hitelezési buborékok felszálló ágát a legtöbb ember szereti), akkor senkit nem lelkesedik azért, hogy a pénzügyi rendszert teljesen átszabja. Nem véletlen, hogy az eredeti terv is a Világválság alatt került a figyelem középpontjába. Lehetséges azonban, hogy a jelenlegi (vagy a valószínűsíthető jövőbeni) válságok indukálják majd ennek a kérdésnek az újragondolását.”