Nyolc apró megfigyelésem a Táncsics-díj kapcsán

„Hadd ragadjam meg az alkalmat, és tegyem közzé nyolc apró megfigyelésemet az egész világot felforgató Táncsics-díj kapcsán:

Először is szögezzük le, hogy rossz sorsunk legfőbb forrása az, hogy az ország két fele képes egy ilyen pitiáner baromság kapcsán – mint egy kitüntetésnek az átadása és a visszakérése – egymás torkának ugrani. Ha ugyanezzel az energiával vetnénk magunkat a rákkutatásba vagy hogy még hasznosabbat mondjak: egy futballstadion építésébe, akkor Budapesten állna a világ legnagyobb stadionja, telis-tele hazánkba zarándokolt rákbetegekkel szerte a világból, akiket kórházi férőhely hiányában az új kétszázezres Puskás Stadionban kezelne a magyar állam, miközben a gyógyulók a fekvőhelyekhez tartozó privát monitorokon szórakozás gyanánt Szaniszló Ferenc feliratozott műsorait élvezhetnék.

Másodsorban nyilvánvaló tény, hogy a bal- és jobboldali kormányok – a politikai nézeteiért sok éves börtönt és illegalitást vállalt – Táncsics Mihály személyét ma arra használják, hogy a róla elnevezett díjjal láncos kutyáikat jutalmazzák, amiért azok segítettek nekik hatalomra jutni, és továbbra is segítik őket hatalmon maradni. Legalább a díj nevét érdemes lenne megváltoztatni, ha már a politika mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy újságírókat jutalmazzon. Javaslom, hogy Táncsics helyett inkább Berecz Jánosról, a Népszabadság egykori főszerkesztőjéről nevezzék el a kitüntetést, aki a sajtó politikától való függetlenségének valóban ikonikus alakja lehetne, hisz az MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának egyaránt tagja volt.

Harmadszor: a világpolitika komolyan vételéhez nélkülözhetetlen felfogni, hogy az izraeli meg az amerikai nagykövet tiltakozása nem azt jelenti, hogy Szaniszló díja hallatán Obamát kiverte a jeges veríték, Netanjahu meg összehívta a Cion Bölcseinek Tanácsát. Ne felejtsük el, hogy például az amerikai külképviselet mostanában jóformán minden másnap tiltakozik a sorozatos alkotmánymódosítások, a különadók meg miegymás ellen, amely tiltakozásokra következetesen és nagy ívben szarik az Orbán-kabinet. Személy szerint kurva nehezen képzelem el azt, hogy a nemzetközi pénzügyi háttérhatalom és annak bábja, a washingtoni kormány még csak-csak benyeli a bankok magyarországi megadóztatását, viszont Szaniszló Táncsics-díjának átadásakor betelik a pohár. Bármilyen izgalmas és hízelgő is azt gondolni, hogy ez a csöpp nép és bátor kormánya a pokol erőivel dacolt a díj átadásának pillanatában, s azok szolgálatába tért vissza annak visszavonásával, a valóság az, hogy Szaniszló az őrültségeivel valójában lejáratja a komolyan vehető globalizációkritikát, a nemzetközi bankrendszer, az Egyesült Államok vagy Izrael érdemi bírálatát, ami pedig ezekre a roppant kártékony folyamatokra, intézményekre és súlyos háborús bűnökért felelős államokra egyaránt ráférne.

Negyedszer: Szaniszló Ferenc vélhetően elmekórtani eset. Kifejezetten a skizofrén betegekre jellemző tünetek sorozatát vonultatja fel műsorai során. Akinek esetleg kétségei lennének efelől, annak javaslom, hogy tekintse meg az alább mellékelt videót, melyben Szaniszló többek közt arról mesél, hogy valaha Észak-Irakban az ő tudatán keresztül üzent valaki a múltból. A skizofrénia egyik alaptünete az, amikor a páciens arról számol be, hogy saját gondolatai, érzései nem az övéi, azokat valaki más sugározza be az agyába. Ha valahol és valamikor, akkor itt és most semmi keresnivalója nem lenne a politikának. Nem volna szabad, hogy bal- vagy jobboldaliság kérdésévé váljon, hogy skizofrén téveszméket komolyan veszünk-e. Hogy jönnek ide ideológiák, politikai oldalak? Hogy jön ide a haza vagy annak elárulása? És főleg hogy jön ide maga az újságírás, mint fogalom? Szaniszló Ferenc tévképzeteinek se az újságíráshoz, se a politikához nincs közük. Pusztán azért szolidárisnak lenni ezekkel a gondolatokkal, hogy idegesítsük az izraeli nagykövetet meg a hazai baloldalt, gyerekes hülyeség.

Ötödik vázlatpont gyanánt emlékezzünk meg a balliberális értelmiségi holdudvar kilencvenes években előadott gyalázatos ámokfutásáról, amelynek keretében minden bokorban találtak legalább két-három antiszemitát, akik éppen zsidólistákat írtak. Amikor minden olyan pillanatot, amit épp nem rettegéssel töltöttek, tízszeresen kompenzáltak másnap vagy a következő héten. Így lehetett antiszemitizmussal vádolni például Antall Józsefet, ahogy bárki mást is, aki épp a megélhetési rasszistázók hatalmi törekvéseinek útjában álltak. Ennek lett a következménye, hogy ma már reflex a társadalom jobbos érzelmű részében, hogy minden, az antiszemitizmusra, az európaiságra vagy a toleranciára való hivatkozás mögött a következő szadeszes boszorkánypert látják, és pont annyira nem veszik már komolyan ezt az érvelést, amennyire a balliberális oldalon se gondolhatta őszintén soha senki, hogy mondjuk Csoóri Sándor antiszemita lenne. A Szaniszló Ferencet ért politikai támadásokkal szemben jelentkező széleskörű társadalmi ellenállás sokkal inkább szól az antiszemitizmus hamis vádjával húsz év alatt ártatlanul bemocskoltaknak, mint magának Szaniszlónak, aki ma már szintén a maradék ballibsi értelmiség rasszistákat tartalmazó listáján szerepel – tegyük hozzá: nem érdemtelenül.

Hatodszor: pár hónapja még azt gondoltam, hogy Szaniszló Ferenc a politikai Benkő Dániel. Ahogy Benkő jegyzett lantművész volt valaha, úgy Szaniszló tökös haditudósító. A saját jogukon lettek valakik, aztán megbolondultak, és ma már mindketten olyan tévéműsorokat készítenek amelyek a félrészeg egyetemi bulik csúcspontjai, ugyanis olyan abszurd és kemény, hogy egy flepnis ennyire nem veszi észre magát, hogy példaként csak szegény Uhrin Benedek jut eszembe, akinek azonban – Benkővel és Szaniszlóval ellentétben – sajnos sosem lehetett önálló trash-tévéműsora. Az elmúlt hetek tiltakozáshulláma, valamint a radikális jobboldal agresszív és teljesen mértéket vesztett retorikája azonban arról győzött meg, hogy Szaniszló mégsem a politikai Benkő Dániel, hanem ő a jobboldal Németh Sándora. A hazai nemzeti radikális szubkultúra reakciója a műsorvezető kitüntetésére, de főleg a díj eltüntetésére a napnál világosabban mutatja, hogy Szaniszló Ferenc mára a maga politikai szektájának egyfajta prófétájává vált, nem újságíróként, hanem táltosként, vallási vezetőként funkcionál. Hittételei komplex – bár igen zavaros – szakrális rendszerré állnak össze, melynek középpontjában természetesen a magyarság, Isten választott népe foglal helyet.

Hetedszer: Azt a nyilvánvaló ostobaságot felejtsük már el, hogy Szaniszló egy magányos hős, aki mindenki által megtagadva és elhagyatva – kizárólag a nép bizalmát és szeretetét élvezve – teljesíti nemzetmentő küldetését! Szaniszló Ferenc, miután egyetemi tanulmányait Moszkvában végezte, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának lapja, a Magyar Hírlap moszkvai tudósítójaként tevékenykedett a kommunista diktatúrában. Később a Magyar Televízió munkatársa, majd Gyurcsány alatt két évig a Duna Televízió Híradójának főszerkesztője volt. Ma az országot kifosztó oligarchák egyikének, az ország kilencedik leggazdagabb vállalkozójának, Széles Gábornak a védelmét és támogatását élvezi. Annak a hetvenkilenc milliárd forint fölött rendelkező Széles Gábornak a védelmét és támogatását, aki egyébként közvetlen főnöke a jelen kurzus koszorús újságírójának, Bayer Zsoltnak, valamint szervezője a kétharmados kormánytöbbség nyuggerzombi hadseregének, a Békemenetnek. Szociálisan érzékenyebbek számára érdemes lehet összevetni Szaniszló pályáját az amúgy szintén paranoid skizofrén téveszmékkel küzdő »oknyomozó újságíró«, Molnár F. Árpád sorsával. Molnár a kecskeméti katonai reptér tőszomszédságában nyomorog, jó, ha vasárnaponként jut parizer az asztalára, egyébként betevő gyanánt marad a lisztes víz, pedig internetes videóiban megtévesztésig hasonló motívumok és következtetések köszönnek vissza, mint Szaniszló műsorai során. Külön érdekesség, hogy a késő Kádár-kor televíziózásának két vezető politikai brandjére ez a két tébolyult tette rá a kezét. Míg a Panoráma Szaniszló Ferenc, addig a Hírháttér Molnár F. Árpád szerkesztése alatt tölti dicstelen végnapjait.

Nyolcadszor, de a legkevésbé sem utolsó sorban felejtsük el akár a fent írottakat, mert a legnagyobb baj Szaniszlóval nem az, hogy skizofrén, nem az, hogy rasszista, nem az, hogy komcsi volt, és nem is az, hogy a jelenlegi kenyéradója az egykori állami vagyon egyik leggátlástalanabb privatizátora, hanem az, hogy Szaniszló Ferenc az emberiség történetének legveszélyesebb portékáját árulja. A legrosszabb, amit egy szellemi vezető egy nép számára felkínálhat, az a kiválasztottság tana, Isten kisajátításának gyakorlata. Mózes valaha az Úr választott népének nevezte a zsidókat, végig lehet tekinteni a történelmen, hogy reagáltak erre a világ egyéb népei: sok ezer éves üldöztetés, pogromok, majd a holokauszt lett a következmény. Hitler ugyanezt tette, amikor a németséget kínálta meg a kiválasztottság mítoszával. A németek úgy imádták a Führert, mint még soha senkit, aztán amikor tíz év múlva körbenéztek az országukban, romokat, holtakat, rokkantakat, és egy értelmetlenül megsemmisült világ megannyi húsba vágó nyomorúságát tapasztalták maguk körül. A kiválasztottságtudat olyan hazugság, ami édes, mint a cukrozott méz, amit csodálatosan könnyű és boldogító elhinni, mert – irigyeink tőlünk való félelmével és az abból fakadó gyűlöletükkel – megmagyarázza valamennyi kudarcunkat, továbbá felmentést ad életünk megannyi önző és aljas cselekedete alól, hiszen emberi esendőségünknél sokkal inkább meghatároz minket az a szent küldetés, amire maga a Mindenható jelölt ki bennünket. Isten kisajátítása nem gyakori árucikk se a politikai, se a vallási nézetek piacán, viszont a legveszedelmesebb, a legfélelmetesebb és a legpusztítóbb gondolat, mely valaha egy nemzetet érhetett. Csak remélni tudom, de hinni akarom, hogy a magyar társadalom széles tömegei ellen tudnak majd állni annak a kísértésnek, hogy Szaniszló Ferenc tanítása nyomán Isten választott népének tekintsék magukat.”