„Hallottam olyan véleményeket – és, mondhatom, undorral fordultam el ezektől az emberektől –, amelyek szerint az, aki (nyilván) szaniteráru-nagykereskedői szakképesítést szerzett, az ne szóljon bele olyan ügyekbe, amelyekhez köz- és felsőoktatás-szakértői képzettség kell. Pfuj. Ezt nevezik, ahogyan ezt Ön sokkal jobban tudja nálam, ad hominem érvelésnek. Hiszen – most veszem csak észre – éppen Ön is él hasonló argumentumokkal: azt nyilatkozza, hogy azok ellenezték a szakképzés átalakítását, akik »egzisztenciálisan kötődtek a régi rendszerhez«. Jó, magam is felhoztam zsenge gyermekkoromban hasonló érveket, amikor a szorzótábla dolgában vitatott kérdések merültek föl, s a burzsoá áltudomány szolgalelkű szekértolójának neveztem a tanító nénit, vagy amikor vízrajzi tanulmányaim során csökött szcientista fakticizmusnak bélyegeztem a Duna és a Tisza relatív helyzetének autoriter meghatározását.
De higgye el, ismétlem: megértem Önt.”