Nem szép, nem szép de…

„Szevasz, jobbos kolléga!

Mintha mostanában ritkábban beszélnénk. Ami nem jó. Pedig ismerjük egymást, nagyjából egy korosztályhoz tartozunk, valószínű, hogy a nőkről, filmekről, könyvekről, kajáról, piáról, fűről, zenéről, bulikról nagyon hasonlóakat gondolunk. Régebben még azt is figyelemmel kísértük, hogy a másik mit ír,  még a komcsikról és a Drága Bolgár Úrról is csak árnyalatokban tér el a véleményünk. Három-négy éve még zsinórban kaptuk tőled a gratulákat, linkeléseket, idézéseket, mikor kiderült, hogy itt néhányan nem tartjuk magunkat a falkaszellemhez.

Aztán felvirradt a kormányváltás, s én reménykedtem. Hónapokig, sőt évekig. Abban, hogy egyszer majd én gratulálhatok neked. Hogy te is átléped az ideológiai árnyékod, ledöntöd valahai bálványod, leszámolsz a saját politikai korrektségeddel. Hogy te is felnősz.

Ehhez képest mit kapok tőled? Mondjuk legújabban a választási regisztrációnál? Ugyanazt, amit a médiatörvénynél. A pártkatonák független intézményekbe való kinevezésnél. A hajnalban, másfél órával végszavazás előtt betolt százoldalas egyéni képviselői indítványoknál. Az Alkotmánynál. A Klubrádiónál. A baltás gyilkosnál. A pávatáncnál. A Közgépnél. A filozófusügynél. Nem szép, de ettől nem lesz vége a demokráciának. Nem jó, de ettől még fennmarad a jogállam. Nem fair, de az Uniónak sincs igaza. Nem szép, de. Nem jó, de. Nem fair, de.

De. De. De.

A cikkeid egyre keményebbek, keserűbbek, kiábrándultabbak. Gyakorlatilag nincs olyan döntés az utóbbi két évben, amellyel fenntartás, fintorgás, fanyalgás nélkül egyet tudnál érteni. Ami tetszene neked. Amit ne tartanál rossznak.

Hát, akkor mi ez a »de«?”