Chávez

„Hogy Chávez őrült-e, arról lehet vitát nyitni, diktátorkodásáról viszont nem nagyon. Hívei leginkább azzal szoktak védekezni, hogy »de hát a média szabad«, vagy hogy »tessék, demokratikus választásokon nyert«. Azt most hagyjuk, hogy az a média folyamatosan macska-egeret játszik Chávezzel, valamint hogy azok a választások sem voltak olyan szabadok. Nem ez a lényeg, hanem hogy nem azt nevezzük demokráciának, ahol a demokrácia definíciójának néhány eleme teljesül, hanem ahol mindegyik.

Chávez pedig vaskézzel irányítja az államapparátust, a nemzetgazdaságot saját játékszerének tekinti, és ha kell, úgy íratja át az alkotmányt, ahogy a saját érdekeinek fekszik. Irreleváns, hogy a média mennyire szabad, ennyi erővel Kína demokratikussága mellett is lehetne érvelni, hiszen ott meg vállalkozni lehet már többé-kevésbé szabadon.

Amikor két héttel az október eleji elnökválasztás után beléptem Venezuelába, még mindenhol fent voltak a választási plakátok, matricák, molinók és falfestmények. Ezek olyan 3000:1 arányban buzdították Chávezt a végül 44 százalékkal vesztes Henrique Capriles-szel szemben. Ez jellemzően nem demokratikus megoldás. Arról nem is beszélve, hogy Venezuelában minden útépítés és iskolafelújítás mellett ott virul a nép jótevőjének, Cháveznek a képe – ilyen sehol máshol nincs Dél-Amerikában, még Bolíviában is töredéke ennyiszer sem lehet Evo Morales arcmásával találkozni. (...)

Chávezt nem fenyegeti a veszély, hogy valaha akkora globális ikon legyen, mint Che. Szerencsére ma már kevesebben vannak, akik Latin-Amerikában keresnek maguknak szent hősöket, ami a kontinenst csak felületesen is ismerve eleve akkora marhaság, mint mondjuk a kelet-európai közelmúltból vagy jelenből választani szeplőtelen példaképeket. De Chávez nemhogy nem hős, hanem csak egy nevetséges diktátor, aki a világ egyik legnagyobb kincsén ülve sem viszi semmire. Pedig közben már Dél-Amerikában is bebizonyosodott, hogy mélyen baloldali alapállásból is lehet jól és kvázi tisztességesen csinálni a dolgokat.”