A névadás volt a nehezebb ügy

„Nyilván számos előnye van a duó felállásnak, na de mik a hátrányok?

Talán az, hogy így kevesebb dallamréteget tudsz a zenébe pakolni. Más zenekaroknál ott lehet két vagy akár három gitár, plusz a basszusgitár, aztán egy szintetizátor vagy egy orgona, és akár még többen énekelhetnek is. Nálunk viszont csak két énekhang van, valamint egy gitár meg a dob, és kész. Így muszáj egyszerűbbre és direktebbre venni a zenénket, de nálunk ez szerintem elég jól működik. Végül is nem nagy ügy, de valóban vannak korlátai annak, ha csak két tagja van egy együttesnek. Ezenkívül a kezdet is nehezebb. A turnézás már könnyebben megy számunkra, mert most, hogy már népszerűbbek vagyunk, megengedhetjük magunknak, hogy velünk jöhessen valaki, aki a hangzásért felel, meg ott van ugye a turnémenedzser. De ha az egész team csak a két zenészből áll, akkor rájuk sokkal több felelősség hárul. Zenélned kell, vezetned, árulni a merchandise cuccokat, meg kell szervezni a bulikat. Ha már viszont van négy-öt embered, fel tudjátok osztani a feladatokat, akár felváltva is tudjátok csinálni a dolgokat. Az elején még mi is csak ketten csináltunk mindent, és mindennel nekünk kellett foglalkoznunk. Most még már jó életünk van, segítenek nekünk az embereink. A turnézás izgalmas az elején, amikor még kicsi a zenekar, és mondjuk magaddal vihetsz akár haverokat is, de sokkal könnyebbé válik minden, ha például már van valakid, aki a hangot felügyeli a koncertek alatt, estéről estére. Már szimplán az, hogy ott vannak veled mások a turnén, nagyon sokat tud segíteni. Főleg, ha annyit turnézol, mint mi. (...)

A Japandroids majdnem feloszlott még az első lemezetek megjelenése előtt, 2008 végén. Ha ez akkor valóban bekövetkezett volna, most mit csinálnál? Esetleg egy másik zenekar tagja lennél?

Szerintem a zene mindig is az életem része lesz, ez a legnagyobb szenvedélyem. Szóval, valószínűleg lett volna már egy másik zenekarom, de persze fogalmam sincs, hogy milyen zenét játszanánk. Szerintem Brian is így van ezzel. Nehéz ezt jól elmagyarázni, de Vancouverben eléggé szokványos dolognak számít zenésznek lenni. Van ott egy bizonyosfajta mentalitás, amit az generál, hogy zeneileg kicsit elszigeteltek vagyunk. Nem olyan város az, ahol a zenészek sikeressé válnak. Gyakran az történik, hogy a zenészek otthagyják Vancouvert, és továbbállnak Torontóba és Montrealba. Kanadában ez az a két város, ahová ilyen szempontból van értelme menni. Persze akad olyan is, aki elmegy egészen Londonig, Berlinig vagy New Yorkig, de azért a többség Kanadában marad. Szóval nem sokan futnak be a mi városunkban, és emiatt elég gyakori jelenség az, hogy az ottani zenekarok csak egy pár évig maradnak Vancouverben, és aztán ezt mindenki megunja, mert hát hányszor játszhatsz ugyanazzal a zenekarral, ugyanazokban a klubokban? Esetleg még felléphetsz a környező városokban, de túl sok előrelépési lehetőség nincsen. Sok zenész ismerősünk, barátunk már a sokadik zenekarban játszik azóta, hogy mi megalakultunk. Van, aki három-négy együttesben játszik egyszerre. Nagyon szeretik a zenét, és nyilvánvalóan tudják, hogy hiába csinálják a saját zenekarukat szívvel-lélekkel, érdemesebb nekivágni a nagyvilágnak. Ilyen szempontból nagyon sok puritán együttes van Vancouverben: őket nem nagyon érdekli a kereskedelmi siker, egyszerűen csak szeretnek zenélni. Visszatérve a kérdésre, valószínűleg Brian és én is zenélnénk, valamilyen más formában. Persze nem is biztos, hogy Vancouverben élnék, és Brian is így lenne ezzel. Ha már nem lenne a Japandroids, lehet, hogy már ő se lakna ott. Nehezen hinném el, hogy bármelyikünk is valaha abbahagyná a zenélést.”