Nem siettünk el semmit

„2004-ben alakult a zenekar, 2007-ben vettétek fel az első EP-teket. Mi történt ezekben a kezdeti években veletek? Hogyan fejlődött a zenétek?

Jenny: Hm, érdekes kérdés. Először is a testvéremmel kezdtük a zenekart (Shannyn Sossamon színésznővel – a szerk.), ő volt a dobosunk, de kétszer is kilépett, hol tag volt, hol nem. Szóval többnyire ott álltunk hárman, Emilyvel és Theresával (Emily Kokal és Theresa Wayman gitáros-énekesnők – a szerk.), két gitár, basszusgitár, dobgép felállásban és ez rengeteg teret hagyott nekünk a kísérletezésre. Aztán egyszer csak Theresa úgy döntött, hogy beül a dobok mögé, akkor meg dob-basszus zenekar lettünk...(Stellára néz, aki mosolyog) ...szeretnéd befejezni a mondatot? (röhögés)

Stella: Én!? Nem is voltam ekkor a zenekarban, nem is hallottam még erről, hogy ez megtörtént! (még nagyobb röhögés)

Jenny: Jó, akkor folytatom. Alapvetően nem siettünk el semmit. A tengerpart mellett éltünk, nem igazán volt más dolgunk, mint hogy dalokat írjunk és zenéljünk. Nehéz megmondani, hogy hogyan fejlődött a zenénk a korai időszakban, mert az első dalok, amiket megírtunk, azok mind szerepelnek az első EP-n. Ezekkel a dalokkal foglalkoztunk, sokáig tartott megírni mindegyiket, mivel nem volt állandó dobosunk, és azon agyaltunk, hogy kik is vagyunk valójában. Azt tanulgattuk, hogyan kommunikáljunk egymással zeneileg. Senki nem siettetett bennünket, ami nagyon szerencsés volt. Boldogok voltunk, hogy megszülettek az első dalok, elvoltunk ezekkel, mindegyikből csináltunk vagy hét különböző verziót. Nem próbáltunk meg lemezszerződésért küzdeni és minél előbb turnéra menni.

Mikor jöttetek rá, hogy ez komoly lesz, hogy már nem csak egy hobbi? Hogy rendes zenekar vagytok, és már a külvilág is így tekint rátok?