„A diákhitel 2 valóban olcsó kölcsön. Egy hároméves közgazdászképzés 1 millió 50 ezer forint, ezt 2 százalékos hitellel előbb-utóbb tényleg vissza lehet fizetni, főleg, ha valaki nem az egész díjat fedezi hitellel. A probléma nem ez. Hanem az, hogy ha felmerül egy nehézség, akkor miért rögtön a hitel a megoldás? Nincs pénz ma a felsőoktatásra? Szerezzünk pénzt a jövőnkből! A sok száz, ezer, ki tudja, hány diák, aki a tudását hitel felvételével szerzi meg, nem csinál mást, mint szegényebbé teszi magát a jövőben. Ez a gondolkodás a teljes társadalmat átszövi a 0 százalékos THM-re vett plazmatévétől az uzsorás zsebbmaffia csapdáján át egészen az államadósságig. Az éves termelésünk közel 80 százaléka van a zaciban. Akkor mégis hogyan valósulna meg Orbán Viktor vágya, hogy minden diák maga állja a taníttatását? Tandíjjal! De ki mondta, hogy csak hitellel oldható meg a tandíj bevezetése, úgy, hogy a tehetősek ne váljanak zárt nemesi renddé?
A döbbenetes az, hogy fel sem merül a hitel ellentétpárja, a megtakarítás. Pedig ez az a módszer, amellyel a diákok képessé tehetők a tandíj fizetésére úgy, hogy nem kezdik felnőtt életüket milliós hitellel, az egyetemek, főiskolák forráshoz jutnak, és egy szolidaritási elem beépítésével a szegény, de tehetséges réteg sem esik el a tanulás lehetőségétől.
A lakástakarék mintájára az állam vállalhatná, hogy aki megtakarít, annak a havi betét 30 százalékáig kiegészítést ad a számlájára egy meghatározott összegig. Akár a babakötvény infrastruktúráját használva, azt tovább fejlesztve a gyerek születésétől indulna a pénzgyűjtés, és az állami támogatás járhatna 18 éves korig. A pénz felhasználása viszont időhatár nélkül maradna - ezzel ösztönözve az élethosszig tartó tanulást, és megakadályozva azt, hogy bent ragadjon pénz a számlán. A megtakarított összeget felhasználni 18 éves kortól a tandíj fizetésére, az állam által meghatározott körben egyéb felnőttképzésre, szakképzésre, sőt akár nyelvi képzésekre is lehetne használni.”