Elveszett az egyensúly

„Mivel a közvéleményt manipuláló hírközlési eszközök a tőke kezében vannak, így egyszerű módon ki lehetett alakítani azt a tévképzetet, hogy törvényszerűen és csakis a munkaerő jövedelme csökkenhet. Pedig lássuk be, ezzel az erővel csökkenhetne a profit is, a természetes logika is ezt diktálná.

Az uralkodó neoliberális eszmerendszer arra hivatkozik, hogy akkor viszont a tőkések kivonják a pénzüket a gazdaságból, s így katasztrofális mértékű lesz a munkanélküliség. Csakhogy így is ez történik. Sőt, a reálbérek folyamatos csökkentése is tovább súlyosbítja a munkavállalók helyzetét. Ráadásul a tőke nemcsak kevesebb és kevesebb munkahelyet üzemeltet, s kevesebb bért fizet, hanem kevesebbet is adózik. Azaz az állam is elszegényedik, és ennek fő kárvallottjai szintén a munkavállalók, vagyis az egyszerű polgárok. És az jelenti a végső csapást, ha az államok és polgáraik eladósodással próbálnak kilábalni szorongató helyzetükből, mert ezzel végzetes csapdába kerülnek, hiszen csökkenő jövedelmeikből egyre kevésbé tudják kifizetni a növekvő kamatokat. Mint láthatjuk, így kezdődik a megszorítások pusztító, egyre mélyebbre vivő spirálja. Ennek a feltételeit az 1989-es washingtoni konszenzus eszmerendszere teremtette meg. A tőke–munka hatalmi kapcsolata eleve aszimmetrikus, mert a tőkés tud nem tőkésként élni, de a munkás nem tud nem munkás lenni, mert éhen hal. A tőke tehát ledobta magáról a hagyományos kölcsönös felelősségre épülő szolidaritási kötelékeket, és sorsára hagyta az államot, illetve annak polgárait. Ám az öngerjesztő, lefelé mutató spirál polgárháborús viszonyokat teremt, vagyis az új egyensúlyi helyzet így egészen biztosan nem tud majd kialakulni. A jövő teljesen kiszámíthatatlanná vált, és minden azon múlik, hogy a világot meghatározó erők hajlandónak mutatkoznak-e a helyzet megértésére, és az 1989-es washingtoni konszenzus neoliberális elveinek a korrekciójára.

Ha nem, akkor a jelenség iszonyú következményei egyszerre robbanhatnak rá világunkra.”