„Miközben Magyarországon Horthy szobrokat avatnak, kormánypárti képviselők azt bizonygatják, hogy a büszke antiszemita Prohászka Ottokár püspök nem is volt antiszemita, illetve, ha volt, nem úgy volt, a nyilas kormányt és Szálasit támogató harmadrangú irót magyar közjogi méltóságok támogatásával temetik, antiszemtizmusukkal kérkedő egykori írókat tesznek be az immár kötelező tanmenetbe, nos mindeközben a világ egyik legnagyobb példányszámú lapjának a riporterei Budapesten megtalálnak egy háborús bűnöst.
Méghozzá egy olyan alakot, akit a háborús bűnösök felkutatására szakosodott Wiesenthal centrum a ma még élő háborús bűnösök listavezetőjének tart. (...)
A tét az, hogy szembe mer-e nézni Magyarország azzal, ami itt történt. Azzal, hogy a szélsőjobbal való kokettálás, a szélsőjobbnak tett engedmények hova vezettek.
A művelt világ számára az a kérdés, hogy Magyarország oda tartozik-e még az antifasiszta szövetségen alapuló, demokratikus világhoz, ki meri-e mondani, hogy bizony sokszázezer állampolgárának meggyilkolásában bűnös.
Mi biztosan vagyunk benne persze, hogy odatartozunk, és előbb utóbb rend lesz a fejekben.
Csakhogy ezért tenni kell. Különben megint lesz miért magyarázkodni. Tudják, a látszat.”