Határhelyzet

„A kilencvenes évek elején vitt a szerelem Erdélybe. Utaztam koszos nemzetközi vonatokkal, rémálmokat visszaidéző éjszakai belső járatokkal, Budapestről induló buszokkal, amik vitték a csavargó nemzetet egy megalázó megélhetési hajszában, és utaztam fojtó füstbe burkolt buszokkal, amire a vásár melletti megállóban a felszálló öreg román ember a kecskéjét is felhozta. Beszélgettem fekete népviseletes román asszonyokkal, nagy szatyrokkal megpakolva vitték gyermekeinknek a hazait. Beszélgettem nyugaton dolgozó vendégmunkásokkal, a fülkében, lepedőhuzatban vitték a Németországban vásárolt tévét.(...)

A buszjárat emberibbnek tűnt. Lestrapált megélhetési vándorokkal volt tele a jármű, kopott sporttáskákban, rafiaszatyrokban vitték haza azt a keveset, amit megkerestek kórházban, az építőiparban, szezonális mezőgazdasági munkák során. Induláskor érződött egy kis nyers pálinkaszag, aztán csönd lett, ezek az emberek nem az élvezet kedvéért utaztak.

Kolozsvárra mentem. Két, nálam alig valamivel idősebb apáca szállt fel a buszra, mosolyuk beragyogta az utasteret. Emlékszem, már messze jártunk, amikor az egyik pihenő során elmentek mellettem, és az egyik megsimította az arcomat.

Szolnok volt mindig az első megálló. Itt szállt fel a fiatal család. Alacsony növésű férfi és nő, meg két pici lányuk. A gyermekeket elosztották maguk mellett, szépen elbeszélgettek velük út közben.

»Majd mamánál játszhattok a kutyával«, mondták. »Mamánál megnézetitek, milyen nagy lett a kakas. Tata majd kivisz benneteket a patakhoz.« Efféléket beszélgettek nagy várakozásban. Később elővették a kis elemózsiát, szalvétára került kenyér, felvágott, paradicsomot szeltek a kislányoknak. Oda-odapillantottam rájuk, jól esett látni őket.

A magyar határon a szokásos ellenőrzés, mindenkitől be az útleveleket, hosszas vizsgálgatás. Most a szokásosnál is jobban elhúzódott a dolog. A fiatal családnál fehér papírlapok voltak, azt lobogtatta kezében a határőrnő.

- Ez mi akar lenni?

- Ezt kaptuk a szolnoki rendőrségen. Azt mondták, ezzel átmehetünk.

- Még egyszer kérdem, ez mi akar lenni?!

A határőrnő felemelte hangját, és felháborodva sorolta, milyen engedélyek kellettek volna, hogy átmehessenek a határon. Mert a család átköltözött Erdélyből Szolnokra, s ez abban az időben azt jelentette, hogy elvágta a visszautat maga után. Amíg az ideiglenes tartózkodási engedély, s még nem tudom miféle nem rendeződött, addig nem mehetett senki az új hazából oda, haza. Az eljárás pedig nem volt gyors, és nem volt egyszerű.

- Szolnokon azt mondták nekünk, hogy ezekkel a papírokkal utazhatunk – mondta kétségbeesve a férfi.

- Azt hiszi, beadhat nekem mindent? Csak úgy jönni, és menni? – üvöltötte a határőrnő.

– De ismerem én a maguk fajtáját! Ismerem én bizony! Velem nem lehet csak úgy játszani!

A családot leszállították a buszról, a sofőr velük ment. A járműben fojtott beszélgetés indult meg. Végül a busz oldala megnyikordult, a másik sofőr kinyitotta a csomagtartót. Puffanva értek földet a sporttáskák. Mindkét buszvezető felszállt, sápadt volt az arcuk. Kiosztották az útleveleket, mindenki némán ült. Odalenn a család a határátkelő járdáján állt. Mellettük táskáik. Még láttuk őket, ahogy dermedt ijedtséggel, és tanácstalansággal nézték az induló járművet.

- Most mi lesz velük? – kérdezgették a busz utasai.

A sofőrök sóhajtottak.

- Majd csak feltalálják magukat – mondta valaki.

Belém ivódott a képük, ott a járdán, mint a senki földjén. A gyermekek szemét kitágította a bizonytalanság rémülete. Így, mozdulatlanná dermedve várnak talán még most is ott, az ártándi határátkelőn. Az utóbbi időben a mozdulatlan képbe belezavar egy másik. Tudni szeretném - így majd két évtized távlatából -, mi lett a határőrnővel? Mi lett a többi határőrnővel és határőrrel, aki ismerte a határon túl élő testvérek fajtáját? Mivé lettek átképezve, hol keresik a megélhetést, mosolyognak-e rád az utcán, kezet fogsz-e velük a kapu előtt? Visszaemlékeznek-e arra, milyen volt leszállítani kislányos családokat a buszról, gyermekeket a pusztába ereszteni, milyen volt üvöltözni emberekkel, akik jobb híjján hallgattak, mert valahogy túl kellett jutni ezen a ponton. A határon. Milyen volt lelki szögesdrótnak lenni?”