„Kádár centenáriuma a médiában nem fogja tükrözni az ő népszerűségét. Ez jó. Más sem hiányzik a leszerelés alatt álló magyar jogállamnak, mint hogy egy diktátort ünnepeljenek benne. Másrészt rossz. Mert az a jó, ha az emberek nyíltan vállal(hat)ják politikai szimpátiáikat, s azok tükröződ(het)nek a nyilvánosságban.
Nincs jó válasz, mert nincs jó helyzet. Nem az az izgalmas kérdés, hogy miért szeretik ennyien Kádár Jánost, hanem az, hogy miért szeretik ennyien a diktatúrát. Kádár népszerűsége diktatúrájának bukása óta egyre csak nőtt, s amikor 2010-re már odáig nőtt, hogy a felnőtt népesség kétharmada a Kádár-korszakot tartotta aranykornak (l. Élet és Irodalom, május 18.), akkor ez a népesség kétharmados teljhatalmat biztosított Orbán Viktornak, hogy visszahozza az aranykort. Igaz, ehhez nem kellett a Kádár-kedvelő kétharmad egésze, de azért az összefüggés nyilvánvaló. (...)
Az orbánista kádáristák és az antiorbánista kádáristák, a kádárista orbánisták és az antikádárista orbánisták sosem fogják fel-, de legalábbis elismerni, mennyire hasonlítanak egymásra. A közvéleménykutatók azonban szépen kimutatják, hogy az Orbán-féle „populista antikommunizmus” és a prokádárista beállítottság ugyanazokból az elemekből áll: antikapitalizmus, antiliberalizmus, Nyugat-ellenesség, etatizmus, az emberi jogok, a demokratikus jogrend »pragmatikus« kezelése. Ami azt jelenti, hogy pártoljuk, amikor érdekünkben áll, s letojjuk, mikor utunkba áll.”