„Egy esélyt ekkor már elszalasztottunk, hisz az akkor regnáló kormánypártunk, annak ellenére, hogy, a régióból származó politikusa épp a Közlekedési Minisztérium államtitkára volt, nem tett semmit azért, hogy a felügyelete alá tartozó vasútfelújítás során gyakorlatba ültesse a korábban elfogadott, sokat vitatott kisebbségi nyelvhasználati törvényt. Az első újságírói számonkérések után a sajtóból megtudhattuk, hogy minden lehetséges, csak kérni kell. A Kétnyelvű Dél-Szlovákia háza tájáról pedig az derült ki, hogy nem minden úgy van, ahogy azt az illetékesek állítják.
Miután a vonatok elindultak, több kezdeményezés látott napvilágot: Komáromban a Fontos Vagy mozgalom, Dunaszerdahelyen a Pázmáneum Polgári Társulás fordult az állomás üzemeltetőjéhez (előbbit épp e bejegyzés megírásakor utasították el). Meg nem erősített információk szerint pedig a nagyabonyi és a szerdahelyi önkormányzatok is felhívással éltek a vasút irányában. Az Új Szó elég jól összefoglalta a jogi helyzetet, mely már-már kilátástalannak tűnt.
Ahogy arról a Kerekasztal beszámolt, májusban megtörtént az áttörés, és a Regiojet vállalat a négy hozzá tartozó vasúti várakozóra (Kispaka, Nagyabony, Nagypaka, Szentmihályfa) a szlovák alá kihelyezte a magyar helységneveket is.
Mi történt eközben Ekelen?
Az omladozó, ürülékkel, avarral teli, a ŽSR (Szlovák Állami Vassúttársaság) tulajdonát képező, festékét legutoljára 20 éve látott várakozóépület falait végre átfestették. De hogyan? A füvet nem kaszálták le, ablakot és ajtót sem szereltek be, padot − vagy más ülőkét − nem helyeztek el, de az Ekel feliratokat lemeszelték.”