„A szocialistáknak azt a rést kell végre megtalálniuk, amelyben egy markánsan baloldali mondandó kikerüli a demagógia csapdáit, képes a »nyócévből« hihetően fölmutatni a teljes erőből támadott, elodázott, de ma már elkerülhetetlen kényszereket, a kórházbezárásoktól a tandíjig vagy a vasút járatritkításáig, amelyeket a párt akkoriban talán körültekintőbben intézett volna, mint a mostaniak, akiknek a feladat már a körmükre ég. Ez a »kettős fedelű« megközelítés eddig jobbára zavart okozott az MSZP háza táján. Többen már az idő tájt is berzenkedtek emiatt, másrészt a baloldali fordulat általuk ismert szótárába ma is jobbára csak az avatások férnek bele. Ők egy szegénységközpontú szociálpolitika megformálása mellett azt várják el, hogy a párt fordítson hátat a szabadelvűségnek, búcsúzzon el az értelmiségi holdudvar liberális »lázálmaitól«. Érdekes azonban mind az MSZP-nél, mind pedig a Demokratikus Koalíciónál, ellenkező irányból, de ugyanaz a kérdés: merre található a baloldal, s hogyan illeszthető ebbe a közép?
Ugyanakkor a szocialisták elnöke rájött arra, hogy most nem új ideológiát kell gyártani, hanem reményt adni a leszakadóknak és a már leszakadottaknak. De ez nem repíti el vágyországba, hogy üres kívánságlistákkal kalandozzon, megfogható célokat igyekszik kitűzni, európai magyarként, bűnbakok, gyarmatosítók nélkül. Így persze nem zsebelhetők be azonnali sikerek, s azok hiánya ismét csábíthat nagy ívű ígéretek megfogalmazására, vagy a szokásos befelé fordulásra (a »ki lesz a miniszterelnökünk?« vetélkedő korai beindítására), amely tartósíthatja mind a kizárólag a célközönségre fókuszáló, illúziókra alapuló politizálást, mind pedig az elszigeteltségtől tartó kényszeredett partnerkeresést – a gyengeség, a tétovaság megnyilvánulását.”
