Globális pozicionálás

„Szóval az ember tíz percig nyomkodta az apró készülék gombjait a kormányba nyúlkálva, olvasószemüvegben hunyorogva, az útra alig nézett (közben kilencven a gyorsforgalmin, csúcsforgalom), amire összenyomkodta a végeredményt, odaértünk, az utolsó öt perc nyomkodást még kiegészítette azzal, hogy mobilozott az ­asszonnyal. Azt mondta, tizenöt éve taxizik kábé ezen a vonalon. Én meg úgy emlékszem, hogy tizenöt éve, ha mondtam egy taxisnak egy zuglói utcát, nem nyomkodott semmit, és nem azt kérdezte, hogy melyik bolygón van, hanem azt, hogy majd a kisközért előtti feljárón álljon meg, vagy inkább a sarok másik oldalán, a trafóház mellett. (Apróság a kétóceános varsói repülőút költségvetéséhez: a két taxiút árából – Ferihegy oda, Ferihegyről vissza – simán elrepülhettem volna fapadossal Barcelonába. Ha viszont tömegközlekedéssel vergődtem volna a reptérre, az időben kábé annyi, hogy azalatt el lehet vezetni Krakkóig.)

Most ragadjunk le a GPS-nél inkább, hogy mennyire nélkülözhetetlenné tudja tenni magát egy alapvetően fölösleges technika, mert hajózásban oké, ismeretlen terepen, hegyek közt, ahol nincsen elég tájékozódási pont, de hát az utak nem nagyon mozognak, a térképek jók, a táblák is egyre gyakoribbak. A GPS csak zavarni tud. Az elmúlt években ahány nagyobb eltévedést hallottam, láttam, műveltem, abban mind a GPS volt a hibás, mert ugye arra hagyatkozik az ember, az utat meg nem figyeli.

Amikor esténként jövök hazafele a Budaörsi úton, figyelem a százas égő fényességével világító kis képernyőket az autókban. Vajon mit lát az az útból, aki előtte ránéz a vakító képernyőre? Semmit, nyilván. Nem is akar: követi a fényes jelet és a géphangot, bele a végtelen űrbe.”