Kóstolási hiba, vagy valami más?

„A magyar vörösbor sajnos kizárólag a bordeaux-i borkép bűvöletében kelt ismét életre: kezdetben a tömör, már-már fájdalomig koncentrált, kemény csersavú vörösborok jelentették az etalont. Kevéssé számított, hogy milyen a fa, milyen minőségű a csersav, elegáns-e a bor. Ha a koncentráció elég nagynak tűnt, a bor könnyen megkaphatta a 90 feletti pontot. Az sem okozott gondot, ha ihatatlannak bizonyult: ilyenkor egyszerűen hozzá illesztették a leíráshoz, hogy 20 év múlva éri el csúcsát. Persze mindenki tudta, 20 év alatt túl sok víz folyik le ahhoz a Dunán, hogy bármi számonkérhető legyen.

Mindezzel nem az volt a legnagyobb probléma, hogy a bírált tételek minősége inkább 70, mint 80 pont körül járt. Még csak nem is az, hogy a reális értékeléseknek nem sok hely maradt ilyen körülmények között (a Borbarát itt gyűjtötte össze első nagy ellentáborát, hiszen jóval szigorúbban értékelte a hazai vörösöket mint mások). Az igazi problémát az okozta, hogy a túlértékelés a magyar borízlést a középszerűség felé terelte és közben a hazai vörösborkép kizárólag a bordeaux-i azonosulást kereste. (...)

Nem állítom, hogy a mai állapotok a borbírálatok következményeként alakultak ki. Abban viszont biztos vagyok, hogy sokkal előbbre tarthatnánk, ha a borírás már akkor lojálisabb a fogyasztókhoz, kevésbé akar megfelelni a termelőknek és képes túllátni saját rövid távú érdekein. Az elsődleges cél ugyanis az lett volna, hogy a magyar fogyasztó utolérje a nyugatit: minél kifinomultabb a fogyasztó ízlése, annál magasabb minőségű bort érdemes készíteni a borászoknak.”