„Nem a frusztrált közép-kelet-európai polgár manifesztumát írom, aki követeli, hogy a csupa rosszaság helyett a csodálatos gulyással, meg a balatoni naplementével foglalkozzon az a fránya sajtó. Végképp nem a »bántják Orbán Viktort« reflexe miatt dühösködöm. Ha egy kormányzó erő sok hibát követ el, nemegyszer még saját támogatói számára is megmagyarázhatatlanul arrogáns, jogszabály-alkotási gyakorlatáért egy elsőciklusos falusi önkormányzati képviselő szégyellné magát, demokrácia-felfogásával pedig saját múltját is megcsúfolja, akkor ez a politikai formáció bőven megérdemli az akár erőteljes nemzetközi kritikát.
Ám egy feltétel ekkor is elvárható: a bírálat és a vita tényeken alapuljon. Ha valaki kezébe veszi a friss Heti Választ, s átfutja összeállításunkat, láthatja, egyszerű tévedésekből milyen indulatok, a gyűlöletbeszéddel határos minősítések fakadnak egyébként nagyratartott lapok ténycikkeiben. Az egyszeri olvasó elcsodálkozhat e lustaságból, leplezni igyekezett felsőbbrendűség-tudatból, kioktatásból, az egzotikus betegnek kijáró kíváncsiságból és undorból összeálló szövegeken, amelyekből csak nyomaiban köszön vissza az igazi(bb) Magyarország. Ahol persze a kívántnál jóval több gyűlölet, indulat, szegénység és rasszizmus fortyog a mindennapokban, de ez az ország még ebben az ezerszer lerongyolódott állapotában sem egyszerűsíthető le egy nyilas briganti hátán található náci tetoválására, ahogy azt a legfrissebb Paris Match teszi egy különösen szemét cikkében.
Az ilyesfajta írásokban nyoma sincs a tájékoztatás, a kritika, ne adj'Isten, a szórakoztatás igényének.
A rajtunk most széles körben és kedvvel gyakorolt műfajt jobb helyeken lincselésnek hívják.”