„Nagy csapást mért a kormány az Alkotmánybíróságra egy évvel ezelőtt jogköreinek alapos megkurtításával. De a testület egyelőre működik, tagjai kapják a fizetésüket, és dönthetnek. Vannak egyszerűbb meg komplikáltabb ügyek, még az is lehet, hogy a nyugdíjügy az utóbbi kategóriába tartozik. Olyan jogi probléma viszont egész egyszerűen nem létezik, amit ne lehetne kis túlzással akár egy hét alatt lezárni. Gondolkodni, jogszabályokat, érveket ütköztetni nem annyi idő, mint részecskegyorsítót építeni. Ha dönteni akarnak, tudnak dönteni. Most úgy tűnik, nem akarnak. Közel fél évig tűnődtek, van-e hatáskörük. Eldöntötték, van. Határozattervezet készült, majd elmentek nyári szabadságra. Visszajöttek, de akkor már megvárták az új tagokat. Most pedig az az állás, hogy ha január 1-jéig nem döntenek, és minden arról szól, hogy nem döntenek, az egész ügy megy a kukába. Új beadványok kellenek, indul minden elölről, ráadásul mindenki egyenként kéne menjen az AB-hez, aki akar és jogosult mint megmaradt pénztártag.
Lehet a jogállamiságot attól félteni, hogy milyen átalakítások, hatáskörkorlátozások voltak-lesznek a rendszerben – az AB állítólag többször azért nem mert dönteni és kiállni a kész marasztaló határozat mellett, mert – érthetően – féltek a kormány további bosszújától. De sajnos a jogállamiságnak mégiscsak az a legnagyobb pofon, amit azzal kap, hogy a meglévő lehetőségeit, hatásköreit sem használja már ki egy testület. Az AB azzal írja nullára magát, számolja fel saját létezésének értelmét, ha egy ilyen ügyben nem dönt.”