Maradni?

„Menni vagy maradni – évszázadok óta ez a magyarság örökös kérdése. Thököly, Rákóczi, Kossuth, Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Imre, Varga László és sokan mások a vérpad, az akasztófa vagy a vélt szabadság mellett választhattak. Mert valakinek maradni is kellett, hiszen ki tartotta volna egyben az országot, történelmünket, a múltat, nyelvünket, ki tervezte volna meg jelenlétével a jövőt? Ezért ne vessen senki követ az elmenőkre és maradókra sem. Nem tudnám megmondani, ki volt a gyávább vagy merészebb, ki volt a kalandvágyóbb… Ritka pillanat, de most nincsenek megszálló csapatok országunkban, nincs diktatúra, senkinek az élete, kultúrája, vagyona nincs veszélyben. Mégis, a rendszerváltás óta, huszonegy éve élesen felvetődik egyre többekben a kérdés, hogy menni vagy maradni? A világgazdasági válság, a szocialisták és liberálisok által kreált súlyos eladósodottság, a munkanélküliség, az alacsony bér, a devizahitelesek kilátástalan helyzete ismét százezreket állít válaszút elé.

Tanácsot nehéz adni. Mondjam azt, hogy itthon még mindig jobb szegénynek lenni, mint külföldön? Vagy dolgainkat itthon kell megoldani? Márai Sándorhoz fordulok, aki megkapta családjával az amerikai vízumot, és 1952-ben búcsút inthetett Nápolynak. Naplójában 1951. december 31-én ezt jegyezte fel: »Szeretem az olaszokat. Nem bízom az emberekben. Nem szeretem az amerikaiakat. Mert amerikaiak. De van valami különös kietlenség bennem és körülöttem is. Nincs hazám, talán ez. És már nem vagyok fiatal.«”