London-sirató

„A társadalmi-gazdasági okokat már akkor is mindenki fújta kívülről: munkanélküliség, a deprivált osztályok kilátástalan helyzete, a normák fellazulása.

Ehhez képest a mostani zavargások magyarázatai között két újdonság merül fel. Egyfelől a bevándorlás kérdése, hiszen mára a bevándorlók száma megsokszorozódott, és az előbb említett hátrányok őket fokozottan sújtják. Érdekes viszont, hogy itt mégsem a „kizsákmányoló fehér faj elleni háborúról” van szó, hiszen a kifosztott üzletek többnyire bevándorlók tulajdonában voltak.

Vagyis amit láttunk, az az abszolút céltalan, elfojthatatlan agresszió megnyilvánulása.

Amiért sokan a tömegkultúra (amit én szívesebben neveznék junk culture-nek) katasztrofális hatását kárhoztatják. S hát, ha így közelítem meg a kérdést, végül is nem egy csúcsra futtatott trash-realityt láthattunk világszerte?

Persze ez is csak részmagyarázat, ahogy az összes többi is az. Éppen az a legborzasztóbb ebben az ügyben, hogy azok, akik megszokták, hogy mindenre lehet találni racionális magyarázatokat, most bármilyen kétségbeesetten keresnek, csak állnak tanácstalanul. Mert még az is elfogadható volna, hogy ezek a fiatalok a kisemmizettségükért, a megalázottságukért álltak vak és ostoba bosszút a rendszeren. (Plusz ők úgy elégítették ki fogyasztói vágyaikat, hogy hazavitték a plazmatévét). Azt viszont nem akarja elfogadni senki, hogy ezek a randalírozó, fosztogató bandák esetleg magáért a rablás, rombolás öröméért vandálkodtak. Az agresszió gátlás nélküli kiélésének élvezetéért.

Szóval az ember már-már temetné a nyugati civilizációt, amikor híre jön, hogy London legrettegettebb szurkolói, a Milwall-drukkerek élő falat alkottak a kerületükben, majd a rendőrök oldalán futamították meg a fosztogatókat.

Azért van még remény.”