„István királyunk a XI. században matuzsáleminek számító kort, hatvankilenc évet élt meg. Ennek jelentős részét hadban töltötte, olykor saját családtagjaival csatázva. Két fia idő előtt meghalt, élete vége felé bizonytalan lehetett abban, munkája, a magyar állam - méltó utód híján - nem jut-e ebek harmincadjára. A koronázási paláston láthatjuk az egyetlen, vélhetően hiteles Szent István ábrázolást: idős, megtört ember néz vissza ránk a majdnem ezer éves ruhadarabról. Vajon milyen érzések viaskodtak a betegsége miatt bizonyosan sokat szenvedő uralkodóban halála előtt?
És végül, bármennyire is történelmietlennek tűnik a felvetés, engem érdekelne: megérezte-e államalapító királyunk életének és művének kivételességét? Valamiféle kiválasztottság-tudata - már csak különleges pozíciója miatt is - bizonyosan volt, mégha hatalmát már nem is a mitikus turulmadártól vagy honszerző őseitől eredeztette.
De vajon hajnali imádságok, döntő ütközetek előtti meditációk során felrémlett-e benne, hogy nevét és művét emberi elmével szinte felfoghatatlanul hosszú idő után is tisztelik majd? Olyannyira, hogy ezer évvel halála után 352, tiszteletére szentelt templom áll, s alighanem örök időkre - vagy legalábbis a magyar nemzeti közösség fennmaradásáig - ő marad az Államférfi. Ahogy a néhány éve elhunyt kiváló történész, Kristó Gyula megfogalmazta: »Az ő nevének szinonimája a szentkirály, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú.«”