„Közvetlenül az előző nyolc év során kormányzókra mondott nemet a magyar választó, azonban ahhoz, hogy ezt a nemet megértsük, szintén szükség lett volna arra, hogy viták során tisztázzuk, mi is volt a vétke az előző nyolc év kormányzásának. Mindössze a lényeg kimondása és az abból adódó következtetések maradtak el, vagyis annak a megértése, hogy ez egy szélsőséges birodalmi kollaboráns kormány volt, ami a magyar társadalom többségét a kifosztás végső fiziológiai határához juttatta. És ez azért fontos, mert az új kormánynak eleve abból kellett kiindulnia, hogy ha nem akar elődje sorsára jutni, akkor radikálisan szakítania kell ezzel a stratégiával. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a »birodalomhoz« fűződő kapcsolati rendszerünket gyökeresen átalakítja, vagyis nemcsak szavakban, de a valóságban is gyökeresen megváltoztatja az ennek intézményi-szervezeti alapját képező politikai berendezkedést. (...)
Tovább növeli a feszültséget, hogy a birodalommal való új alkut kikényszeríteni kívánó cselekvési ív lendülete megtört. A globális pénzvilág határozott figyelmeztetései – ma még nem látjuk, hogy végleges vagy taktikai – visszavonulásra kényszerítették a kormányt. A kényszerítés fő eszköze a forint bedöntésével való állandó fenyegetés, ami az egymillió devizahiteles család országában folyamatos taktikázásra kényszeríti akár a legfelelősebb nemzeti kormányt is. A Széll Kálmán-terv az állandóan sürgetett »szerkezeti reformokra« jellemző, a legelesettebbeket sújtó kiadáscsökkentési intézkedéseket irányoz elő. Kérdés, hogy a kilátásba helyezett foglalkoztatási programok alkalmasak lesznek-e az ebből adódó negatív hatások ellensúlyozására.”