Világökörség

„Ha komolyan vennénk a világörökség fogalmát, az UNESCO-n belül működő Világörökségi Bizottság (World Heritage Committee) programjának célját, vagyis az emberiség kulturális és természeti örökségének védelmét, azok nyilvántartásba vételét, akkor teljes nyugalommal vehetnénk jegyzékbe az egész magyar népet mint olyat, amely megőrzésre méltó. De ha ezt sokallná a T. Bizottság, szűkíthetjük a kört feltárt és feltáratlan gyógyvizeinkre, feltárhatatlan földgázkincsünkre, majd, elhagyva a talaj szintjét, kicsit feljebb emelkedve, elérhetnénk Bartók Bélához, Weöres Sándorhoz, Csontváryhoz. A kulturális érték fogalmához persze nehéz eljutni, ehhez az kellene, hogy ne lobbiérdekek öntsék törvénybe önmagukat, hanem a dolog maga.
Az értékőrzés.

Természetes, hogy az általunk lakott Föld, ideértve hazánkat is, védelemre szorul. Ahogy a régi pestiek mondták egy építészműsort parafrazeálva: unokáink is látni/bánni fogják, mit tettünk mi, mai emberek, mai magyarok. Szennyezünk, rombolunk, átalakítunk, de például az is a világörökséghez kellene tartozzék, hogy megtörténhetett: a világörökségi listára felvett Tokaj-hegyaljai borvidékhez tartozó Olaszliszkán egy derék tanárembert agyon lehetett verni. Tehát: ez is a világörökséghez tartozik? Ugyanezen a területen (Szerencs) akartak égetőművet építeni, hadd ne mondjam, kiknek az érdeke volt ez.

A világörökségi törvény nem pártpolitikai kérdés. Most törvény készül ugyan róla, s a tervezetet Hillerék (MSZP) is szakszerűnek tekintik, csak a két, még kisebb ellenzéki párt okvetetlenkedik, de sebaj. Nagyobb baj, hogy mifelénk törvényt kell hozni arról is, mit ír elő a tízparancsolat, s hogy az kire, mennyire, hányban, a nap mely szakában, hánykor vonatkozik.”