Lehetséges konvergenciapályák

„Csaknem egyéves csúszással a kormány végül felmérte és elfogadta, hogy nem lehetséges figyelmen kívül hagyni a pénzügyi egyensúly és konvergencia követelményeit, továbbá nem számíthat már olyan csodaszerű gazdasági növekedésre sem, amely az államháztartás egyensúlyának felborítását elfedné a külső szemlélők elől. Az előzmények miatt a tartós egyensúlyi pálya visszaállítása az eredeti, megörökölt konvergenciaprogramhoz képest sokszoros költségvetési kiigazítást igényelt, amely tehát szélsőséges pénzügyi nyomás alá helyezi az ellátórendszerek átalakítását végre megkezdő szakapparátusokat, szakmai műhelyeket. A mára kialakult konvergenciapályát végső soron akár tekinthetnénk egy olyasfajta neoliberális modellnek is, amelynek keretében a kormány végül azt vállalta, hogy a korábban egyébként szükségesnél, illetve a piacok és nemzetközi szervezetek által szorgalmazottnál lényegesen nagyobb megtakarításokat munkál ki az önkormányzati szektorban, a közösségi közlekedésben vagy általában jóléti transzferekben, ideértve az egészségügyet, a nyugdíjrendszer, az egyéb támogatási és szociális ellátórendszereket.

Ezzel szemben azonban olyan tudatos és jól szervezett támogatási-  és adópolitikának kellene állnia, amelynek lehetővé teszi, hogy a közszférából és az ellátórendszerből kiesőket a versenyszféra a lehető legnagyobb számban képes legyen felszívni. Nyilvánvaló azonban, hogy a legnagyobb foglalkoztatókra terhelt ágazati különadók ezt a folyamatot éppen hogy gátolják, mint ahogy a bankrendszert sújtó egyéb rendelkezések is, hiszen azok az érintett szektorokban forráshiányt, visszaeső beruházási kedvet és majdhogynem csökkenő munkaerő-keresletet eredményeztek. Ugyanakkor az adócsökkentések, különösen az egykulcsos adó a foglalkoztatási költségeket pont azokon a területeken nem volt képes javítani, ahol az ország strukturális problémákkal küszködik, sőt, érdemben rontotta is a foglalkoztatás esélyeit. Ezzel szemben igen jelentős mértékben javított egy számszerűen szűk, nehezen befolyásolható fogyasztói szokásokkal rendelkező társadalmi réteg reáljövedelmén – az adóváltozások kedvezményezettjei épp ezen tulajdonságaik miatt csak csekély mértékben lesznek képesek hozzájárulni a hazai termékek és szolgáltatások piacának bővüléséhez, végső soron a hazai gazdasági növekedéshez és a munkahelyteremtéshez. Épp ez a kormány gazdaságpolitikai választásának legnagyobb gyengéje: az adópolitika, amely legfeljebb a jövedelemelosztásban, illetve a lakossági jövedelemviszonyok módosításában lehet képes azonnali, bár kétes értékű eredményeket elérni, azonban a gazdasági növekedés serkentésére és munkahelyteremtésre csekély mértékben alkalmas.”