Brüsszel vagy Moszkva

„Az EU nem hagyja, hogy a magunk dolgaiban döntsünk, miközben a problémáinkra tökéletesen érzéketlenek. Micsoda szövetség ez, és nekünk mi közünk hozzá? Jó csajok és cukrászda Bécsben? Ehelyett Cohn-Benditek, Schulzok és a hazugságokból épített szégyenpad fogad bennünket. Miközben gyarmatként kezelnek minket (lásd a cukorgyárak ügyét), háborút folytatnak ellenünk, természetesen a szokásos belső ellenség felhasználásával, aminek jelentős történelmi hagyományai vannak. Azt hittük, a kétharmad ellen nem nagyon lesz eszközük, ráadásul most már nincs Vörös Hadsereg sem. A balliberálisok és szövetségeseik azonban mindent elkövetnek: a médiatörvény és az alkotmány ürügyén már előkészítették a közvéleményt arra, hogy itt egy új Líbia vagy Fehéroroszország született, mostanra már talán a bombázók is készen állnak, hogy megvédjék az etnikai tisztogatás által fenyegetett cigányokat. Kívülről próbálják megbuktatni a kormányt, mert demokratikusan nem megy.

A tények más értelmezést kapnak, nem sokban különbözve a kommunista idők hazug világától. Nézzük a romakérdést: az átlag honpolgár úgy érzékeli, elsősorban a békés többségnek van oka félni az őket terrorizáló kisebbségtől. Az állam segélyezési, felzárkóztatási programjai, sőt gyakran a rendőrség eljárása – de a sajtóorgánumok is (talán a legutóbbi időket kivéve) szinte mindig – pozitív diszkriminációt alkalmaznak a cigánysággal szemben. Ehelyett a nemzetközi politikai élet nem attól hangos, hogy a vidék Magyarországán a magyarok életét pokollá teszik, hanem felcserélődik a vétkesek és áldozatok szerepe. Ezen nem változtat az úgynevezett romagyilkosságok esete sem, mert itt egy jól körülírható társaság akciójáról van szó, éppen azzal a céllal, hogy meghamisítsák a valódi helyzetet. Kísértetiesen emlékeztet mindez a tévéostromra, amelynél végül nem lettek halálos áldozatok (bár be voltak tervezve), s amire hivatkozva sokáig a kormánynak sikerült az egész tüntetéssorozat kiváltó okait és jellegét háttérbe szorítani a kommunikációban.

De a vágyott Európában egyéb furcsaságokkal, fejre állított értékekkel is találkozhatunk. Gyerekkoromban még, emlékszem, a »homokos« volt a legnagyobb sértés, amit az ember fejéhez vághattak; aztán jött a rettegett betegség, az AIDS, amit a homoszexuálisok terjesztettek. Azt hihettük, ez végképp betesz ennek a különös devianciának, ám ahelyett, hogy megszűnt volna, erénnyé, sőt büszkeséggé vált a dolog. Ott tartunk, hogy világraszóló skandalum, a demokrácia és Európa halála, ha valakit lebuziznak, miközben zavartalanul, legálisan, sőt a »szabadság dicsőségére« folyik az emberiség történetének legnagyobb népirtása, az abortusz.”