„Ha valóban az új alkotmány megtartása és elvetése lesz a magyar politika egyik lényegi vízválasztója, akkor az már-már polgárháborús állapotokba taszítja ezt az országot, és lehetetlenné tesz minden hosszú távú építkezést és ehhez szükséges minimális együttműködést a politikai felek között. S bár egy ilyen állapot elméletileg senkinek sem lehet érdeke, akit foglalkoztat az ország sorsa – ma mégis ez tűnik az egyik legvalószínűbb, az eddigi folyamatokból szervesen következő forgatókönyvnek.
Ne feledjük, a sokat szidott, legitimációs hiányokkal küzdő 1989-1990-es alkotmányos konstrukció esetében más volt a helyzet. Igazán senki sem szerette, mert nem érezhette teljesen sajátjának, viszont (nem parlamenti, hanem valódi) elfogadásakor a következő két évtized szinte minden fontos szereplője ott ült a tárgyalóasztalnál, s így az alaptörvény már csak a személyes érintettség miatt sem válhatott a táborokat megosztó dokumentummá. Most azonban olyan alkotmányt kap az ország, amelyet kizárólag az egyik oldal fogad el és támogat, míg a másik jelenleg ennek totális elutasítására építi politikáját.
Ezzel a kockázattal a Fidesz-KDNP-nek is számolnia kellett, amikor úgy döntött, hogy csak minimális törekvéseket tesz megakadályozására. Sokan mondják, hogy nem volt más választása: az ellenzék semmiképpen nem lett volna érdekelt az alkotmány „közös” elfogadásában, hiszen az konszenzusos formában még inkább a Fidesz sikerét jelentette volna. Valószínű, hogy így van, ám a két végpont között azért lehettek volna még fokozatok: a Fidesz teremthetett volna olyan helyzetet, amelyben az új alkotmányt – néhány érdemi gesztus árán, részben a folyamatban, részben a tartalomban – legalább távlatilag és hallgatólagosan az ellenzék is tolerálta volna. Nem tette meg, mert úgy gondolta, hogy rövidtávon a zsákmányelv maximális érvényesítése szolgálja érdekét, s nagy valószínűséggel az ellenzék sem lesz olyan önkorlátozó, hogy lemondjon a visszavágás és az alkotmány elleni politikai támadás lehetőségéről, remélt integráló és mobilizáló hatásáról. Lehet vitatkozni azon, hogy kié a nagyobb felelősség, a végeredmény azonban így is, úgy is életveszélyes.”
