Oltár elé küldött matekóra

2011. március 05. 16:25

Az állam, ha hisz a modernizáció alapértékeiben, s nem kívánja a felnövő generáció tagjainak szellemi orientációját egyházi dogmákkal befolyásolni, nem lehet motorja az iskolák egyházi kézbe való átjátszásának.

2011. március 05. 16:25

A szorongatott pénzügyi helyzetben lévő önkormányzatokat vezető polgármesterektől akár érthető is, hogy menekülnének a rájuk bízott közfeladat terhe alól. Csakhogy a kettős inspiráció – a nehéz helyzetű helyhatóságok és az állami kivételezés az egyházi iskolákkal – a világnézetileg semleges oktatás felszámolását jelenti. Az egyházakat természetesen megilleti nem csupán az iskolafenntartási jog, de az elismerés is, ha magas színvonalú szakmai munkát végző, elhivatott pedagógusokat toborozva oktatási intézményeket tart fenn, azok számára, akik az adott egyház hitelvei szerint élnek. Ám az állam, ha hisz a modernizáció alapértékeiben, s nem kívánja a felnövő generáció tagjainak szellemi orientációját egyházi dogmákkal befolyásolni, nem lehet motorja az iskolák egyházi kézbe való átjátszásának. A XXI. század kihívásainak megértéseihez természetesen sikerrel vezethet az út bármilyen egyházi iskolában folytatott stúdiumokon keresztül. Nem kell ehhez más, csak néhány szakmáját, a gyerekeket szerető tanár. Csak éppen nem e századi megoldás, ha az állam intézkedései nyomán és nem a valós igényeknek megfelelően szaporodnak el a vicariatus fenntartású iskolák, ráoktrojálva a gyerekekre hitéletet, papi szemlélet szerinti világnézetet.

A közoktatás átalakításának van egy idetartozó még érzékenyebb vetülete: az úgynevezett védett sávba, tehát a tanítási időbe kívánják beterelni a hittan-, erkölcsoktatási órákat. Magam úgy vélném, hogy matematikaórán éppúgy, mint tornaórán vagy irodalomórán, hivatása gyakorlása közben folyamatosan erkölcsi értékeket közvetít a pedagógus. A munka erkölcsét, a szolidaritás erkölcsi parancsát. Az elismerések és elmarasztalások rendszerével, különböző kérdések boncolgatásával folyamatosan morális mintát szolgáltat. Az iskola azonban sokféle szolgáltatást tud nyújtani a tanítási idő után is, így a szolfézs és a nyelvi különórák mellett helyes, ha a hittanóráknak is teret biztosít.

De a tanrenden belül? Le a szekularizációval? Hol a választási szabadság, a lelkiismereti szabadság érdeksérelem nélküli megélhetősége? És mi lesz azzal a néhány diákkal, aki nem gyakorolja az adott iskolában kurrens hitet, vagy épp nem istenhívő? Ők addig sétálgathatnak a folyosón? Ők lesznek a közszemlére tett »mások«?

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 89 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
József42
2011. március 07. 04:00
Olvasnivalók: * http://tulipan.vjk.ppke.hu/modul/mcs132_Kuminetz.doc A tomista (katolikus) állameszme * http://tulipan.vjk.ppke.hu/modul/mcs133_Kuminetz.doc A katolikus ember részvétele a közéletben * http://betiltva.com/files/horvath_haza_es_hazaszeretet_bolcseleti_alapjai.php A haza és hazaszeretet bölcseleti alapjai * http://depositum.hu/Libertas.rtf XIII. Leó pápa - Libertas præstantissimum enciklika az emberi szabadságról * http://www.freeweb.hu/katolikus-honlap/0904/xipius-nev.htm XI. Leó pápa enciklikája az ifjúság keresztény neveléséről Bangha Béla atya a következőképp felelt a liberális és szocialista értelemben felfogott "külön kell választani az Egyházat az államtól!" szólamra: "Az Egyház és az állam csakugyan különböző dolgok s így fogalmilag természetesen külön is kell választani a kettőt. De ez a fogalmi különválasztás nem jelentheti azt a jogi és valóságos egymástól-elszakadást, amelyet a szabadkőművesség és vallásellenesség ért ezen a jelszón. Az Egyház és állam "szétválasztása" az újkori történelemben mindig leplezett és kendőzött egyházüldözést jelentett. A szétválasztás címén valósággal a levegőt vonták meg az Egyháztól. Nem is lehet teljes szétválasztásról szó ott, ahol mind a két szuverén alakulat, az Egyház és az állam, ugyanazon a földrajzi területen mozog, ugyanazon embereket vallja polgáraiul és sokszor ugyanazon cselekményekbe kell más és más szempontból befolynia. Az iskolák terén pl. más és más szempontból egyszerre van beleszólása a nevelés és oktatás menetébe az államnak és az Egyháznak, A házasság terén a lelkiismereti szempontok az Egyházat, a polgári következmények az államot illetik. Egyháznak és államnak tehát békésen és szorosan össze kell munkálnia, nem pedig egymásról tudomást sem véve, esetleg egymás ellen dolgoznia. Itt sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez az összeműködés nemcsak az Egyháznak, hanem legalább ugyanolyan mértékben az államnak is haszna és érdeke. Mert hiszen minél szabadabban és erőteljesebben hirdetheti az Egyház az evangéliumot az iskolákban, egyesületekben, gyűléseken, sajtóban stb., annál gyorsabban és biztosabban jut el a nemzet is a maga boldogulásához, vagyis ahhoz, hogy minden fontos közéleti és társadalmi kérdésben az igazság, szeretet, rend és béke szempontjai legyenek irányadók, hogy földbirtok, gyár, bankok, hivatalok, családvédelem, kisemberek védelme stb. terén ne az önzés, kapzsiság és igazságtalanság, ne a gőg és szeretetlenség legyen irányadó, hanem a kereszténység nemes tanítása. Ma is mindenütt úgy látjuk, hogy minél több valamely ország vagy akár község vezetésében az igazi keresztény szellem, annál boldogabb a nép és virágzóbb az ország vagy a község." - - - Itt egy másik jó kifejtés: „Az Egyház és az Állam viszonya Az Egyházhoz való viszony alapján a politikai világnézetek két részre oszthatóak alapesetben. Ez a megoszlás részben a nagy skizma (1054. kelet-nyugati egyházszakadás), részben a nyugat-európai invesztitúraharc során alakult ki, mely elsősorban a XII-XIV. századi Itália államaiban öltött éles alakot. A jobboldali (Guelpho) és baloldali (Ghibellino) elnevezések is itt alakultak ki. A pápa által támogatott német család (bajorországi Welf) olasz elnevezése adta a jobboldali csoport, míg a császári család (svábföldi Hohenstaufen) adta a baloldalinak tekinthető csoport nevét. Ez utóbbi elnevezés eredete egy kastély nevére (Weiblingen) vezethető vissza, amelyért harcot viseltek a Welf-ház ellen. A jobboldali Guelpho álláspont a „két kard elmélete” volt. Ezen bibliai allúziójú elmélet (Lk 22: 38) szerint Isten két kardot, hatalmat adott a világnak: a lelkit (imperium spirutalis) és a világit (imperium temporalis). Mindkettőt az Egyház használja, az elsőt közvetlenül, a másodikat közvetve, a világi uralkodó(k) kezével. Ezen elmélet szerint a római Péter-utód pápa (Pontifex Maximus) bírja a teljes lelki és világi hatalmat e világon. Ez a monista jellegű papocaesarizmus a spirituális egyeduralkodó és közösség totalitásának (Egyház) olyan téren is helyet követel, ahol nincs illetékességi köre, a hit és erkölcs sérülésének kivételével. A baloldali Ghibellino álláspont szerint a helyzet pont a fordítottja. Álláspontjuk szerint a római Caesar-utód kormányzó (Imperator) bírja a teljes lelki és világi hatalmat e világon. Ez a monista jellegű caesaropapizmus a materiális egyeduralkodó és közösség totalitásának (Állam) olyan téren is helyet követel, ahol nincs illetékessége, kivéve az anyagi valóságok igaz/igaztalan birtoklásának és használatának körét. A Guelpho irányzatban a papság a társadalmi elit, a Ghibellin irányzatban a lovagság tölti be ezt a szerepet. Vajon mi az oka ennek a szakadásnak? Fő okát a Római Birodalom erkölcsi, szellemi, anyagi szétszakadásában kell keresnünk. A constantinusi idea megtört, midőn keleten nem maradt Főpap, míg eközben nyugat Király nélkül maradt. Ez az oka annak egyházi vonalon, hogy keleten önálló (autokephal) egyházak jöttek létre túl laza kötelékben, míg nyugaton ellenhatásként erős központosítás történt. Állami vonalon pont a fordítottja történt. Míg nyugaton önálló (autokephal) királyságok jöttek létre, addig keleten ellenhatásként erős állami központosítás történt. A baloldali modell alapja tulajdonképpen Bizánc és örököse az Orosz Birodalom. A kora újkorban a protestantizmus nyugaton e tekintetben a baloldali – bizánci-ghibellino – mintát követte, a katholicizmus jobboldaliságával szemben állva, midőn megalkotta téves protestáns abszolutizmusát (anglikanizmus; porosz, svéd lutheránus abszolutizmus). A katholikus birodalmi kezdeményezések (spanyol és osztrák Habsburg Birodalom, francia Bourbon Birodalom) is a baloldali, abszolutista modellt (jozefinizmus, gallikanizmus) támogatták. Az ellenhatásként jelentkező holland és angol forradalmak mintáján a deista szekularizáció történt meg a protestáns országok többségében. Ezek erkölcsben az 1717-ben létrejövő brit szabadkőműves (deizmus) modellt követték, szellemben a szabadelvűséget (liberalizmus), anyagban a polgári (burzsoá) eliten alapuló társadalmat és a tőkén (kapitalizmus) alapuló gazdaságot. Az 1789-es és az 1848-as párizsi központból szétsugárzó európai forradalmak mintáján az agnószticista szekularizáció történt meg a katholikus országok többségében. Ezek erkölcsben a francia szabadkőműves (agnószticizmus) modellt követték, szellemben a szabadelvűséget (liberalizmus), anyagban a polgári (burzsoá) eliten alapuló társadalmat és a tőkén (kapitalizmus) alapuló gazdaságot. Az 1917-es moszkvai központból szétsugárzó, marxista forradalmak erkölcsben az istentelenséget (atheizmus), szellemben a társadalomelvűséget (szocializmus), anyagban kizárólag a nincsteleneken (proletariátus) alapuló társadalmat és a közösségi tulajdonon (kommunizmus) épülő gazdaságot képviselték. A Guelpho oldal utóbb két táborra szakadt. A fekete Guelpho irányzat továbbra is kitartott a „két kard elmélet” mellett, míg a fehér Guelpho irányzat a constantinusi eszmeiséget újította föl, megalkotva ezzel e kérdésben a szintetizmus világnézetét. A jobboldaliságot (tézis) és a baloldaliságot (antitézis) meghaladva állította be eszménynek a szintetizmust! Ennek legjelentősebb képviselője Dante Alighieri (1265-1321) volt, aki ebbéli elgondolásait a De Monarchia (Az Egyeduralomról) c. munkájában örökítette meg. Szerinte Krisztus mint főpap és király alá közvetlenül és nem egymástól függve tartozik mind a római pápa, mind a római király. Míg a pápa Krisztus mint főpap helytartója a földön, addig a császár Krisztus mint király helytartója a földön. A király védeni tartozik az Egyházat, annak hitét és elsősorban erkölcsét kötelessége erősítenie az Államban. Ez nagyjából az Egyház és Állam egymáshoz való viszonyának szintetista – fehér Guelpho – fölfogása. Az Egyház részéről ez az irányzat került elfogadásra XIII. Leó pápa Immortale Dei kezdetű (1885.) valamint XI. Piusz pápa Quas primas kezdetű (1925.) enciklikái által. Ez a szemlélet visszatérés a Nagy Szent Iustinianos császár által lefektetett alapokhoz: a sacerdotium és az imperium helyes összhangjához: „Két nagy ajándék van az emberek között, amelyet Isten emberszeretetében a mennyből ajándékba adott: a papság és a császári méltóság. Az első az isteni dolgokat szolgálja, míg a második az emberi ügyeket irányítja és intézi, azonban mindkettő ugyanattól az elvtől származik, és az emberiség életét ékesíti… Mert ha a papság minden szempontból fedhetetlen, és szabad útja nyílik Isten felé, a császárok pedig igazságosan és törvényesen igazgatják a gondjaikra bízott államot, ennek általános összhang lesz az eredménye, és az emberi nemnek bármiféle áldásban lesz része.” Edictum Epiphanos patriarchához. (535. március 5.) Még egy kérdés merül föl a két társaság viszonylatában, ez pedig a lelkiismereti szabadság, azon belül különösen a vallásszabadság kérdése. Az Egyház által kifejtett, s alább ismertetendő társadalometikai igazságok nem valamiféle „vallásos pietizmus”-ra alapozódnak, hanem az emberi természetből következő természetjog (lex naturalis) igazságai, amelyeket az ember (a nem hívő is) a természetes ész fényénél beláthat. Ezek olyan kötelező érvényű igazságok, melyek minden embert természeténél fogva köteleznek. A lelkiismereti szabadságnak a természetjogi törvények igazságai szabnak korlátot. A szubjektivista értelemben fölfogott pluralizmus nem szabadságot, hanem szabadosságot, s így önkényt hoz, mikor is az emberek önkényesen, akár saját – az értelem fényénél fölismerhető – természetükkel ellentétes téziseket tesznek magukévá. Az igazság az alanyi (szubjektív) tudat és a tárgyi (objektív) valóság egyezése. Az elviselés (tolerancia) csakis az emberi személyre (tévedő) vonatkozik, nem a tévedésére! Az emberi személy egyetlen elidegeníthetetlen joga az élethez való jog, a természetes fogantatástól a természetes halálig. Ezt a jogát csak egy esetben veszítheti el, ha a tevékenysége közvetlenül veszélyezteti más emberek életét, s ezt elhárítani csak a veszélyeztető életének kioltása által lehetséges. Ragaszkodnunk kell az ördögi támadások tüzében újra és újra megerősített igazhitű tanításhoz, miszerint a vallásszabadsághoz való jog, az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik. Így a helyes értelemben fölfogott lelkiismereti- és vallásszabadság (mely a keresztény Isten- és emberképből következik) mint „virtus in medio” kikerüli a rabbinikus és muszlim fanatizmus Skylláját, és az antik s modern szinkretista rendszerek (pl. hinduizmus, hellenizmus, New Age) közömbösséget és vallási relativizmust hirdető Karybdisét. Az Állam és Egyház viszonyában ennek folyományaként téves kísérletként kell elvetnünk az Államnak bármilyen lelkiismereti- és vallásszabadságot korlátozó formáját. Legyen az egy kizárólagos hit vagy vallási közösség melletti bármely más formáció és megnyilvánulásainak üldözése, vagy akár bármely hit vagy vallási közösség üldözése bármely laicista és szekularista ideológia (liberális deizmus, vagy bolsevista atheizmus) nevében. Ezeken az – elvetendő – eseteken kívül három alapeset lehetséges. Az egyik – az igazságnak megfelelő – ha az Állam az igaz Egyházat támogatja, s a többi közösséget nem, de nem is akadályozza őket. Lehetséges az is, hogy az adott politikai közösség ún. „történeti vallási közösségei” megkülönböztetett támogatást élveznek, elsősorban kulturális, a társadalom életében meghatározó szerepük betöltése folytán. Harmadik lehetőség a „szabad Egyház a szabad Államban” elv, mikor is egy politikai közösség egyetlen hitrendszert, vagy vallási közösséget sem nem támogat, sem nem üldöz. Ez utóbbi veszélye az indifferentizmus kísértése, amely rövid távon vallási közömbösséghez, hosszú távon vallásüldözéshez vezet. Kérdésként merülhet föl, hogy a Katholikus Egyház elsődleges támogatása, ill. neki való alárendeltség nem „hazafiatlan” tett-e? Határozottan kijelenthetjük, hogy nem! Az Egyháznak való engedelmesség Krisztusnak való engedelmesség. Az igazi haza, akár lokális, akár nacionális, akár kontinentális, vagy planetáris szinten csak akkor boldog, ha az Igazságon alapuló törvényei vannak, s az emberek e szerint élnek törekedni. Az igazság viszont egy és oszthatatlan, így az Egyház és Állam között erkölcsi kérdésben lehetséges, sőt kell összhang, hisz ez a társadalom boldogulásának is egyetlen útja. Ezért Daniel O’Connel ír államférfi végrendeletével együtt valljuk: „Testem hazámé, szívem Rómáé, lelkem az Istené!””
sargalabu
2011. március 06. 22:15
Nyüszítsetek csak Gábor,nyüszítsetek..........
Senye Péter
2011. március 06. 16:57
Hittan órán lehet leghatékonyabban megtanítani, hogy ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj...
sky.net
2011. március 06. 16:08
majom a porondon ....vigyázzanak mert harap
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!