Agitprop

„a kormányfő váratlanul úgy döntött, hogy pálinka után mégsem a marihuánát, a kokaint vagy a heroint legalizálja – fokozatosan továbbhaladva a megkezdett úton –, hanem rögtön a legsúlyosabb hatású tudatmódosító szer használata előtt nyitja fel az állami sorompót.

Így került sor a korábban még kultúrpolitikának nevezett kormányzati tevékenység radikális felváltására a legkeményebb droggal: az agitáció és propaganda politikájával. A régi-új drog legveszélyesebb sajátossága, hogy egyszerre széles tömegekben szívódik fel, s hatása lényegesen tovább tart a hagyományos party drognál. Az agitprop ugyanis jellemzően one-party drog. Érdekes vonása, hogy nemcsak fogyasztóinak, de terjesztőinek tudatát is elbódítja, akik már az első dózisok után állampárti-pártállami reflexeket mutatnak fel. A kormányzati agitprop akkor a leghatásosabb, ha – megfelelően adagolva – népszerűen hangzó üzenetei mellett egyszersmind pánikreakciót vált ki a megfelelő fogyasztói szegmensekben.

A mániákus agitprop beszédmód különböző fókuszcsoportokat állít fel (például a liberális filozófusok, a nonfiguratív művészek vagy a médiatörvényt és a cenzúrahivatalt kritizálók focus groupjait), amelyeket pontosabb lenne talán »célcsoportoknak« nevezni, hiszen tagjaik rögtön a kormány célkeresztjébe kerülnek. (...)

Nem kétséges, hogy ilyen körülmények között kulturális politika nem lehetséges. Sem konzervatív, sem szabadelvű. Mindaz, ami kultúrpolitika lehetett volna, atomjaira esik szét a »centrális erőtérben« az agitprop úthengere alatt. A szabadság józan kis körei az internetes blogoszféra közösségi fórumaira húzódnak vissza, miközben a való világban minden csatornán a Big Brother hangja szól.”