„Az elmúlt évtizedben az amerikai adminisztráció sokszor csak látszólag pártolta a demokráciát és s szólásszabadságot az arab térségben. Néhány amerikai szervezet - elsőre a Nemzeti Demokráciáért Alapítvány jut eszembe -, hivatalosan vagy sem, támogatta a független emberi jogi aktivistákat Egyiptomban és máshol. Több kollégám, például Jackson Diehl, a Washington Postnál párbeszédet folytatott a demokratákkal, interjút készített velük, írt róluk. De az amerikai elnökök és politikusok számára az olaj, Izrael és a terrorizmus elleni háború mind többet nyomtak a latban. Az egyiptomi hadsereget és a rendőrséget támogattuk, az egyiptomiak tudják ezt. Kairóban a rendőrség »Made in USA« címkéjű könnygázt lőtt a tömegbe.
Hát ezért komor a hangulat. Ha vannak is a begyepesedett, mégis valószerűtlen Mohammed El Baradeien kívül potenciális vezetői Egyiptomnak, nem ismerjük őket. Ha van egy alternatív elit, nem dolgoztunk még vele úgy, ahogy a közép-európai alternatív elittel a nyolcvanas években. George W. Bush adminisztrációja kiemelten foglalkozott a demokrácia erősítésével, később azonban hagyta, hogy összemossák azt Irak inváziójával. A demokrácia valódi erősítése - az újságírók, bírók és oktatók támogatása; a független média és a rádió pénzelése; a vitafórumok bátorítása - sosem volt kiemelt fontosságú az arab térségben.
Lehetőségeink korlátozottak, de mégis vannak, és sürgősen gyakorolnunk kell őket. Egyiptom nyilvánosságához kell beszélnünk, nem csupán vezetőihez. Gratulálnunk kell Egyiptomnak, hogy volt bátorsága az utcára menni. Mosolyogjunk és támogassuk az instabilitást. Mert az elnyomó társadalmakban örvendetes és jó dolog a változás.”