„Nálam sokkal okosabb emberek is leírták már: a dolgok attól vannak, hogy van történetük. A történet most arról szól, hányan legyünk. Mi, magyarok. Nem itt és most, hanem holnap, holnapután. Fekete Gyula magyar író megkongatta a vészharangot, miszerint fogy a magyar – ez nagyjából negyven éve történt. Demográfusok a megmondhatói, lett-e foganatja a szavainak. A számok azt bizonyítják, hogy lett, mert grandiózus szocialista vívmányként kitalálták, hogy legyen gyermekgondozási segély, ami nagyon alkalmas lehet arra, hogy a magyar anyák elnyerjék a jogot arra, hogy ne csak szülhessenek, de otthon is maradhassanak a gyerekkel néhány évig. (...)
Kár Siófokon vagy bárhol máshol arról vitatkozni, legyen vagy ne legyen abortusztörvény. S hogy ez bekerüljön-e az alkotmányba. Nem kell túl alapos természettudományos ismeret ahhoz, hogy megállapítsuk: a gyermek fogantatásának pillanatától kezdve él, s ami a legfurcsább: élni is akar. Ami még a legfurcsábbnál is furcsább: szeretetre vágyik. Arra, hogy lehessen valakié.
Amikor még nem volt demokrácia, igen, a kádári időkben, olyan döntések születtek, amelyek miatt a szegényebbek úgy látták, jobb szülni, mint dolgozni valamely szalag mellett. Most más időket élünk. Nem könnyebbeket, csak másféléket. A középosztály hölgyeit kellene rávenni, rábírni arra, hogy többen legyünk, hogy ne szabaduljanak ránk azon gyermekek tízezrei, akik előtt nincs reális jövőkép, akik, ahogy egy régi miniszter mondta, a megélhetési bűnözés zsákutcájában érzik csak otthon magukat.(...)
Olyan életpályamodellt kell a nők elé állítani, amely szerint nem bűn az abortusz, de nem is érdem. Olyan életpályamodelleket kellene bemutatni hölgyeinknek, hogy ne érezhessék se jobbnak, se rosszabbnak magukat, ha szülnek. A törvényhozókat is anya szülte. Kit ilyennek, kit olyannak. De ha lehet, ne rontsanak egymásra feleslegesen. Nézzenek egymás szemébe, s közben gondoljanak arra a nőre, aki megszülte őket. Aki vállalta, hogy ők lehessenek.”